Sebzett lelkek {SZÜNETELTETVE}

2. rész

-Csáó-int Timi nekem a folyosón lévő asztaltól, ahol állnak mind az öten már.

-Sziasztok.

-Nos, ma délután én megyek egy szokásos vívásra, ahogyan Simon is. Bia, te neked kell ma tartanod egy órát a kezdőknek-olvassa fel Timi a teendőket az iPhone-járól.
Eközben véginézek a szuper menő kiszerelésén.

Sötétbarna haja egyenesre vasaltan omlik a vállára. Enyhe smink van arcán. Egy fekete hosszú ujjú feszülős toppot visel, fekete-fehér kockás miniszoknyával, és az elmaradhatatlan Converse-ével.
Lia és én szokásos ruháinkban Timi mellett állva nullák vagyunk. Bár Lia eleve a tündéri arcával elbűvölő.
Én csak egy fekete spagetti pántos toppot vettem fel világoskék farmerrel,  és a fekete bakancsommal.
Timinél még az ember azon is csodálkozik, hogy hogy nem fázik az a lány így ősszel.
A fiúk is ultramárkás cuccaikban vannak, mint mindig. Olivér egy világosabb árnyalatú kék rövidújjút és fekete farmert visel. Simon is hasonló szettben van, míg  Csongi egy mustársárga pulóverben és fekete, szakadt farmerben feszít.
Tehát a feltűnőség megvan. Pedig mi nekünk pont az lenne a célunk, hogy ne legyünk azok, de mindegy.

-Amúgy... Nekem el kéne indulnom. Esztergomban kaptam küldetést-szólal meg Csongi zsebretett kezekkel.

-Te agyalágyult, akkor indulj már el!-dörrent rá egyből Timi.

-Jó, de tök mindegy, mivel még csak várhatóan este indul el a parádé...-védekezett a fiú.

-Nyomás-szólt rá Lia is, mire a srác elindult sietős léptekkel.

-Hogy kaphatta meg ez a Telihold rangot?!-fújtatott Timi. -Más valaki kapott küldetést?

-Nem-ráztuk fejünket.

-Jó. Na, Bia, indulj el te is haza, hogy aztán odaérj. Simon, megyünk akkor mi is?-kérdezi Timi.

-Igen-bólintott a fiú halványan mosolyogva, aztán el is húzták a csíkot.

-Ti?-kérdeztem Olivért és Liát.

-Én megyek kicsit gyakorolni-mondja Olivér semleges arccal.

-Én szerintem megyek egyet meditálni-kuncogott Lia, azzal eltűnt.

-Akkor hát én is megyek. Este találkozunk!-utaltam a gyűlésre, azzal gyors léptekkel megindultam a lépcső felé.

Otthon megebédeltem, megírtam a leckémet és már vettem is fel a ruhámat az edzéshez. Nem nagy cucc az egyenruhánk, csupán full fekete felszerelés.
Fekete kapucnis pulcsi, mely elején jobb oldalon van egy hold, amely jelöli, milyen rangú vagy, tehát nekem mondjuk telihold. Fekete leggingsem baromi jó cucc, nem tudom miből készítették, de nyáron nem meleg, télen mégis jól melegít és nem fázom benne.
A kardom a gyűléseknek fenttartott épületben hagytam. Szintén fekete sneakersemet felkapva el is indultam volna, de az épp otthon tartózkodó apukám megállított.

-Merre mész?-kérdezi rám se nézve, mert épp a telefonjába merülve beszélget feltehetőleg egy munkatárssal.

-Csak a haverokkal találkozunk szokásosan-mondom és már nyitom is az ajtót nem megvárva a változást.
Panelban lakunk a tizedik emeleten, ami nekem hasznomra van, mivel csak felmegyek a tetőre és inenn sokkal gyorsabban tudok közlekedni. Most is így tettem.
A tető szélén állva vettem egy mély levegőt, majd elrugaszkodva egyetlen ugrással átértem egy másik háztömb tetejére.

Nappal eléggé kockázatos, hogy valaki észrevesz, de mivel nagyon gyorsan megyek, így alig vagyok látható végülis szabad szemmel.
A duna mellett haladva eltűnődve figyeltem a Parlamentet és egy pillanatra meg is álltam.
Szívverésem ugyanúgy nyugott maradt, már megtanultam úgy lélegezni és mozogni, hogy ne telljen sok erőfeszítésembe.

Hajamat a hűvös szél kissé szemembe fújta. Felhúzom arcomra a fekete anyagot, melyet az arc eltakarására kaptunk még, és továbbmentem. A duna mellett nem sokkal később meg is pillantom az elhagyatott parkolóházat, ahol gyakorolni szoktunk.
Az épület mellett pedig megpillantom a tíz diákomat, akik már rám várnak felszerelésükben.

-Bia, üdvözlünk. Elhoztam a kardodat!-rohan hozzám az egyik lelkes kislány, és átnyújta a tárgyat.

-Köszönöm-vettem át, és egy halvány mosolyt megeresztettem, mert annyira lelkes volt.
-Nos, kezdjük is el az órát!-mondom faarcal, és elindulok felfele.
-Először csak egy alacsonyabb szintről gyakorlunk-mondom hátra se nézve.

-Akkor mi is a feladat?-kérdezi az egyik fiú.
-Ideállsz, elrugaszkodsz, és mivel nektek is víz az erőtök, így az a feladat, hogy használva erőtöket a víz tetejére érkezettek. Nehéz feladat, de gyakorlással menni fog. Be kell mutassam vagy menni fog inenn?

-Menni fog!-felelik egyszerre.
A tanítványok szépen sorban sikeresen végzik el a feladatot. Sajnos nem tudják, hogy nem ennyiről van szó.

-Tökéletes-bólintok. Nem mondom, hogy menjünk a nehezebbre, hisz még valójában nem tökéletesítették el ezt sem. Láttam az arcukon, hogy már unják a könnyebb típusú feladatot, kíváncsi voltam, mikor kezdenek már el kérdezősködni.
Mint gondoltam, nem kellett sokáig várnom.

-Um... Bia, mikor megyünk magasabbra?
-Mikor mehetünk már tovább?
-Mi lesz már, unom!

És hasonló hozzászólások. Elégedetten konstantáltam, hogy nem jó az idegrendszerük se, így még több munkám lesz velük.

-Hé, menjünk már légyszíves!-jött oda egy srác elém.
-Mi lesz már? Tök jól megy mindenkinek, nem értem miért kell itt cövekellni. Hahó?!-közelített a fiú, és egyik kezét a vállamra akarta már helyezni, de egy gyors mozdulattal kicsavartam azt, és a fiú csak egyet nyikkanva leroskadt elém.

-Túl lassú. Türelmetlen. Gyenge-mondtam kimérten. -Tényleg a nehéz feladatot akarod? Na tessék, irány, gyertek csak!-kiabáltam, mire a gyerekek megszeppenve elindultak utánam.
A kissrác is eközben összeszedte magát, de egy szót se szólt, nem kezdett el szidni. Legalább a tiszteletet megtanulták talán Olivérnél.

-Hajrá-álltam szélre, és gúnyosan figyeltem, ahogyan egyenként kiállnak mindannyian a szélére a betonnak, majd eltorzul az arcuk.

-Ez legalább 500 méter magas!-suttogta valaki.
-Ez nem fog menni...

-Ki kezdi?-sürgettem őket.
Az egyik fiú nagymerészen odaállt, és már készült az ugráshoz.

Kifújta a levegőt, majd elrugaszkodott.
Eddig szépen csinálja... De ahogy közeledik a vízhez, egyre jobban bepánikol, és nem sikerül a víz felszínén megállnia.

Sorra esnek a gyerekek a vízbe, már nincs olyan, aki ne lenne vizes.

-Bia, kérlek mutasd meg, hogyan kell-mondja az egyik lány nekem.
Végignézek a meggyötört arcokon, majd bólintok.