Hotel of Aurora Hills

0.0

0.0

/Thabita Marx/

- Hölgyem, ébresztő, a vonat hamarosan tovább indul- hallottam meg a mogorva kalauz igen csak durcás hangját. Először kissé tudatlanul, értetlenül néztem szét, kellett egy pár másodperc, hogy rájöjjek, pontosan hol is vagyok. Fáradtan elmotyogtam egy köszönömöt, majd feltápászkodva bőröndömért, és kézitáskámért nyúltam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy semmit nem hagytam el, az ülések közötti keskeny folyosón elindultam.

Aurora Hills vasútállomása teljesen üres volt. A varjakon, pár koromfekete macskán és egy alvó kóbor kutyán kívül –talán Labrador lehetett- egy lelket sem láttam. Eléggé hátborzongató volt a pályaudvar, az egyik utcalámpa furcsán villódzott, ezzel jelezve, hogy hamarosan kiég benne az égő, és a szél pár szemetet kapott fel a földről. Az egyik kerítés furán nyikorgott, a távolból kutyák ugatása zavarta meg kissé félelmetes csöndet.

Nem így képzeltem. Igazából nem kéne itt lennem, igazából még mindig nem tudom, miért tettem, amit tettem. De most már nem volt vissza út. Nem tudom, hogy higgyek-e a sorsban, abban mindenestre hiszek, hogy a dolgok okkal történnek. Nem mondom, hogy az életünk minden másodperce előre meg van írva, ez hülyeség. Viszont okkal történnek dolgok, ebben biztos vagy.

És ha az első vonat Aurora Hills-be hozott, akkor itt is maradok. Még ha ez a hely nem is néz ki túlságosan biztatóan, és borzasztóan hasonlít egy horrorfilm színhelyére.

Egy hatalmas sóhajtással elindultam befelé a vasútállomás épületébe. Ennek több oka is volt, az egyik, hogy odakint -20°C alatt volt a hőmérséklet, és bár eléggé melegen fel vagyok öltözve, nem állt szándékomban tovább a dermesztő hidegben ácsorogni. A másik ok, az az, hogy hátha benn lesz valaki, akitől kérhetek egy kis eligazítást, merre találok szállodát. Nem tervezek sokáig itt maradni, de úgy vagyok vele, rábízom magam az életre, és hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Valamiért Aurora Hills-be kerültem, és van egy sanda gyanúm, hogy nem véletlenül.

Mikor beléptem a régi, kissé kopottas épületbe úgy éreztem, mintha valaki figyelne. A székek üresen álltak, a falon egy leszakadt menetrend és pár hirdetés lógott, a földön egy felborult szemetes feküdt. Borzasztóan rossz érzés kerített hatalmába. Hirtelen minden porcikám azt súgta, hogy el kell tűnnöm innen, el messzire Aurora Hills-ből. De aztán megnyugtattam magam, hogy csak vasárnap van, valószínűleg mindenki otthon van. Úgy hogy maradtam, és a hirdetőfalhoz sétáltam. Abban reménykedtem, hogy egy taxi cég telefonszáma ki lesz írva, de egy két tavalyi kiíráson kívül nem volt ott semmi. Csalódottan felsóhajtottam, amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttem, bennem pedig egy kész horrorfilmes jelenet játszódott le, és halálra rémülve fordultam meg.

- Elnézést, nem akartam megijeszteni- egy idős, fáradt bácsi állt mögöttem, hangja rekedt volt, ruhája kissé piszkos. Elég ellenségesen méregetett, szemei kissé üvegesek voltak, és olyan furcsán bámult rám.

- Semmi- semmi gond- motyogtam, még mindig döbbenten. Képtelen voltam felfogni, az előbb még azt hittem, egyedül vagyok.

- Önt még nem láttam itt. Segíthetek?

- Én… én egy szállodához szeretnék eljutni. Esetleg tudna segíteni? – Az idős úr pár másodpercig szótlanul nézett szemeimben, majd lassan bólintott. Intett a kezével, hogy kövessem, majd kivezetett az épületből.

A vasútállomás öreg épületéből kiérve megcsapott a csípős hideg szél, és egy kör alakú téren találtam magam. Középen egy hatalmas kőszobor foglalt helyet, ami egy fekete csuklyás alakot ábrázolt. Most hó födte be, az egész úgy nézett ki, mint egy szentély, a szobrot kiégett gyertyák vették körül, bekeretezett fényképek, amiket a sötét éjszaka miatt nem láthattam.