itt a piros, hol a piros...

Valami

Ismerősök, kiket egykor szemem látott, szívem boldogsággal vágtatott és úgy érzetem önmagam vagyok.
Idegenek, kiknek elhittem, hogy tényleg otthon vagyok és boldog emlékekkel összerakott.
Emberek, kik azt hittem szeretnek, de rá kellett jönnöm, ez mind megjátszott.
Régi barátok, akik azt igérték jóban, rosszban együtt vagyunk, de eltüntek és velük együtt egy részem.
És kik maradtak tényleg szeretnek, de hinni nekik nem mindig merek. Nem érzem már, hogy tényleg szeretnék, vagy egyáltalán valamit éreznék.
Néha mintha egy kisparázs mi lényebe visszaszállna. Talán boldogság lángja.
Mikor velem van az igaz barátom, ki évek során még sose bántott, mikor velem van az igaz barátom, kinek bármit elmondhatok, nem ítél el, mikor velem van az igaz barátom, ki messze lakik, de rá mindig számíthatok. Viszont mikor egyedül vagyok és csak a velem élt "barátokat" hallhatom: szorongás, depresszió, kétségbeesés, öngyilkos vágy. "Barátok", kik igazán nem engedik karom.