Tűrj.

Második

-20 nappal ezelőtt-

Gondolom neked sem ismeretlen az az érzés amikor mindentől és mindenkitől távol szeretnél lenni, minden zavaró dolgot kizárni az életedből, még ha csak egy kis időre is. Mindenkinek van ilyen néha, ezzel nincs is baj. Nincs olyan hogy valaki mindig boldog és gondtalan. Akármennyire is vagyunk szociális, extrovertált személyiségek egyszerűen jó olykor csak egyedül lenni. És persze ott van ennek az ellentéte, amikor inkább zárkózunk el az emberek elől, inkább magunkba folytunk mindent. Fogalmam sincs melyik a rosszabb, de gondolom mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Azt sem tudom magamat hova kellene sorolnom, talán kicsit jobban hajlok az utóbbihoz. Gondolkodtam azon hogy mégis mi dönti el hogy melyik leszek? Vagyis mi volt az ami ilyenné tett? Hisz boldog gyerek voltam ahogyan én emlékszem, a szüleim sem igazán mutatták előttünk hogy mennyire szar az egész közöttük, mindent megkaptunk. Mire meg minden felborult addigra meg már kialakult az amilyen vagyok. Mikorra jöttek a folyamatos veszekedések és balhék akkorra már ilyen voltam. Mondjuk nem tagadom ez még rátett egy lapáttal és még inkább magamba fordultam. A válásuk olyan 5 éve volt, talán több is, nem tudom. 

Iskolába járok még, most igyekezek szakmát szerezni. Szerencsére az iskola egész közel van hozzám így nem kell sem korán kelni sem sokat utazni. Mióta egyedül hagytak azóta elég unalmas itthon. Anyáékkal laktam, ez az ő lakásuk, a párjával és a testvéremmel, de ők itt hagytak. Sokat szoktam ezen gondolkodni, még ha nem is mondom senkinek, hisz ki a francot érdekelne. Mindenhol úgy tudják hogy elköltöztek külföldre egy munka miatt, és persze vitték öcsémet is, engem nem hisz én nem akartam menni. Tényleg nem akartam sehova sem menni, annyit költöztünk már előtte is, én már nem akartam az életemet felbolygatni és szerettem a nyugalmat. Szerettem hogy az életem monoton. Elmegyek iskolába, boltba majd hazajövök és azt csinálok amit szeretnék. Igazából semmit. Mindegy is.

A mai nap is ilyen volt. Felkeltem hétkor, 50-kor elindultam, és egészre már iskolába is voltam. Nem tudom... A gyomrom már reggelről is keringett, de a rosszullét ellenére nem akartam otthon maradni. Azt hittem hogy anya jön hozzám megint mert akkor szokott néha hányingerem lenni, de egy hete volt és nem szokott ilyen gyakran meglátogatni és ha jön is gyorsabban elmúlik ez az érzés. Második órára már hihetetlenül rosszul voltam, fogalmam sem volt mitől. Karjaimba temetkezve lefeküdtem a padra, nem volt szigorú az iskola ahova jártam így az ilyenekért nem szólt senki sem. Így feküdtem nem is tudom meddig. 5-10 perc talán. Éreztem hogy ha így maradok elalszok így inkább erőt véve magamon felkeltem. Nem nagyon figyeltem a tanárra vagy akármire is amíg feküdtem így ahogy felkeltem meglepett hogy egy hölgy közben bejött a terembe.  A sarokban állt és figyelt, nem mondott semmit. A tanár az órát tartotta, olvasta a novellát a tankönyvből mit sem foglalkozva a nővel. Senki sem foglalkozott vele, felé sem néztek. Valaki a telefonját nyomkodta, evett, vagy épp rajzolt a könyv sarkába. Ránéztem a padtársamra, aki ekkor rám, tekintetem a hölgy felé vetettem, majd vissza rá, ő pedig kérdő nézett vissza rám. Mintha ott sem lenne. Mindenki úgy tett mintha ott sem lenne. Néztem őt. A hölgyet. Nem nézett ki máshogy mint akárki más. Rövid fekete haj, hosszú szürke ruhával, övvel. Az arca annyira egyszerű volt. Teljesen hiba mentes. Annyira tökéletesen semmilyen volt hogy már csúnya volt. Nem látszott rajta bármilyen érzés, csak figyelt. Először mindenkit, majd csak engem. Egymást néztük, a szívem gyorsabban kezdett zakatolni, és valamiért tudtam hogy ez valami rossz. Tudtam hogy a családomhoz van köze, hogy onnan jött ahol ők is vannak, és hogy itt baj van. Talán velük történt valami és ő szól nekem? Vagy ő akar velük rosszat tenni? Velem akar rosszat tenni? Ha ők küldték miért nem ismert meg először? A pokolba is már ezzel. Hogy miért nem maradhatott minden olyan mint régen? Miért kell ennek lennie?

Elkezdett felém közeledni lassan, majd megállt az asztalom előtt. Igazam volt, senki nem nézett rá, hisz nem látták őt. Csak én. Akkor igaz, ő is arról az átkozott helyről jött. Nagyon jó.