Néztem a lányt, és egyre hevesebben dobogott a szívem.
- Nem vagyok az Oppád. - néztem a szemébe, mire megrázta a fejét.
- De. Az Oppám vagy. - suttogta halkan.
- Nem. - ráztam a fejemet bizonytalanul.
- A barátnőd vagyok. - suttogta halkan. Szemeiből néhány könnycsepp hullott ki. Gyorsan kivettem egy zsepit, és azzal töröltem a meg a szemét.
- Nincs barátnőm. - tagadtam.
- De...- mondta újra. Aggódva néztem az arcát, amire egyre több, és több fájdalom ült ki.
- Nem emlékszem rád. Fogalmam sincs, hogy ki vagy. - ráztam a fejemet, mire elmondta a nevét.
- Nem. Nincs ilyen nevű lány az emlékeimben. - közöltem vele, mire szipogott néhányat.
- Nem baj. - súgta halkan, és megsimogatta az arcom. Az érintése túl jól esett. Nagyot sóhajtottam, majd a szemébe néztem.
- Ki vagy te? - kérdeztem tőle.
- A barátnőd. - felelt újra. Nyeltem egy nagyot, és kezdett rossz érzésem lenni. A cirógató kezére néztem, és egy kicsit megfogtam.
- Ez honnan van? - néztem a gyűrűt az ujján.
- Tőled. - húzta le, és nyújtotta felém a kis ékszert. Óvatosan a kezembe vettem, majd megnéztem. Az én kis Hercegnőmnek. Kim Namjoon. Behunytam a szememet, és próbáltam visszaemlékezni, de nem jött semmi.
- Hercegnő ? Ha tényleg a párom voltál, akkor így hívtalak? - kérdeztem halkan.
- Igen. Hercegnő. De nem csak ez az egy nevem volt. Rengeteg becenevet kaptam tőled. - mondta, és szipogott néhányat.
- Például? - forgattam az ujjaimban a gyűrűt.
- Baba, Bogárkám, Picur, Angyalom, Cica, Kicsi lány..- sorolta a neveket. Néztem ahogy formálja a szavakat, majd megfogtam a kezét, és visszahúztam az ujjára a gyűrűt.
- Tényleg nem emlékszem rád. - suttogtam halkan.
- Tudom. Az én hibám. - mondta, és lehajtotta a fejét.
- A tiéd? - kérdeztem vissza.
- Igen. Miattam történt az egész..- suttogta halkan, és kiszállt az ölemből, átölelte magát, és eldőlt az ágyon. Halkan sírni kezdett kis válla, csak úgy rázkódott.
- Mi történt ? Amire emlékszem, az annyi, hogy egy orvos áll mellettem. - dőltem mögé, és óvatosan átöleltem.
- Az én hibám az egész. Hogy elfelejtettél mindent. - sírta egyre erősebben. Felültem, és felhúztam őt is. Megtöröltem a szemét, és a mellkasomhoz húztam.
- Mi történt?
- Az egyik este. - kezdett bele.
- Akkoriban sokszor voltam ideges, és mérges. Még rád is. És valami olyan szerencsétlenül sikerült minden. Egy lámpát vertél le véletlenül, amire teljesen kiakadtam, hogy miért vagy ilyen béna. Másnap elindultál, hogy vegyél egy újat. Az eső miatt csúsztak az utak, és egy kocsi nem tudta jól bevenni a kanyart, te pedig pont akkor mentél át..- sírta hangosabban. Becsuktam a szememet, és nyeltem egy nagyot. Ahogy gondolkodtam, valami rémlett az esőről, és a kocsiról.
- Minden az én hibám. - sírt egyre hangosabban. Akadozva kezdte el venni a levegőt, és próbált nyugodt maradni. Odanyújtottam neki egy zsebkendőt, amit elfogadott, majd lassan kifújta az orrát.
Néztem a lányt, majd óvatosan elkezdtem simogatni a fejét. Olyan szívfájdító az egész.
- Aztán eltűntél. Nem jöttél haza, mert nem tudtad, hogy kivagyok. Úgy telt el egy félév, hogy nem voltál mellettem. Minden este a könnyeimmel feküdtem le. - mondta tovább, mire nyeltem egy nagyot.
- Nem voltál mellettem, hogy szorosan magadhoz ölelj. Hogy vigasztalj. Hogy csókot adjak neked. Hogy a hajadba túrjak. Egy pillanat alatt eltűntél az életemből. - sírt fel újra.
- És még szeretlek. Még mindig szeretlek. Nincs olyan perc, amikor nem érzem az éretted való szerelmet. Nincs olyan, amikor nem szerelmes szívvel lépek ki az utcára. Nincs olyan, hogy ne te égj a szívemben. - vallott szerelmet nekem. Pislogtam nagyokat, és nyeltem egy nagyot. Ilyen vallomást még soha nem kaptam, ami ennyire mélyről jött volna.
Lassan magamhoz öleltem a lányt. Annyira elkeseredett. Annyira magányos. Becsuktam a szememet, és szorosan hozzá bújtam. Az illata megint megcsapta az orromat. Édes. Ismerős. Ahogy a hangja is. Hallottam már valahol. De hol? Miért felejtettem el mindent?
Simogatni kezdtem a hátát, és magamhoz húztam jobban. Tényleg nem tudom, hogy ki ez a lány, de a szívem azt súgja, hogy fontos számomra. Ha múltra gondolok, ő nincs ott. De valahogy ezt nem akarom elfogadni. Mindene olyan nyugtató számomra. Még az is, hogy sír. Valahogy megnyugtat, hogy én látom ezeket a könnyes elveszett szemeket, nem pedig más.
- Oppa..- szólt halkan.
- Igen..? - kérdeztem egy kicsit bizonytalanul.
- Hiányoztál. - súgta, és lassan megcsókolta a homlokom. Homlok csók. Annyira lágy, és meleg. A szívem megint hevesen kezdett el dobogni. Magamhoz öleltem az apró testet, és nyeltem egy nagyot. Bólintottam egyet, és nem tudtam mit mondani erre.
A csók végén a szemembe nézett, majd megint hozzám bújt. Magamhoz öleltem, és eldőltem vele az ágyban. Egy kicsit magunkra húztam a takarót, és sóhajtva néztem magam elé.
- Miért van rajtad a pulcsim? - kérdeztem halkan.
- Felvettem. - mondta, mire egy kicsit felnevettem.
- De mikor ? És, hogy kerültél ide? - néztem a szemébe.
- Régóta itt vagyok. Várom, hogy haza gyere. Aztán pont akkor jöttél, amikor kimentem mosdóba. Mikor a szobába jöttem már aludtál. A pulcsit megtaláltam a földön, és már nagyon hiányozott az illatod, így magamra vettem. - felelt ártatlan arccal. Egy kicsit elmosolyodtam. Aranyos. És úgy tűnik, hogy egész hamar megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy ő a barátnőm. A barátnőm, akire nem emlékszem.
- Szeretted az illatom? - bújtam hozzá.
- Nagyon. Sokszor vettem kölcsön a ruháid csak, hogy az illatodban fürödjek. - jött a válasz. Jobban elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, hogy az én ruháimban mászkál ez a kicsi lány. Megsimogattam az arcát, és néztem őt.
Az arca pont olyan, mint az a lány akit néha leszoktam rajzolni. Nem tudom miért rajzolok, de ha ezt teszem, mindig egy női arcot festek meg. A nagy szem, a kisseb orr, és azok az kis ajkak. Nagyon kicsik az enyémhez képest. Óvatosan megsimogattam az arcát, mire egy kis pír szökött fel oda. Tetszik. Olyan puha ez a bőr. Szép selymes. Tovább simogattam az arcát, miközben néztem rá.
- Milyenek voltunk együtt Miket csináltunk?
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
