Összeköt a múlt

3. Elvigyelek?

A lépcsőn felfelé menet a lakásomhoz, kiveszem a kulcsokat a zsebemből, csak arra vágyom, hogy levehessem a parókám, viszket tőle a fejem.

- Otthon, édes otthon - nézek keserédesen körbe a lepukkant albérletemen.

Az elmúlt heteim minden szempontból fárasztóak volt. Nehezen jöttem bele a munkába, mert hibát hibára halmoztam. Összekevertem a rendeléseket, poharakat is törtem, de ha ez nem lett volna elég a főnököm hűvös szemekkel figyelte mozdulataimat.

Emiatt még jobban befeszültem. Szerencsére Rosalie mindenben segített, hamar megkedveltem őt.

A belépő vendégektől megrémültem, mert azt hittem valamelyikük a szervezetből. Igyekeztem leplezni az arckifejezésem és fejben felpofoztam magam.

A sütési imádatom nem csitult. Egész héten azt vártam, hogy vásároljak és süssek egy jó házi almás pitét. Tudtam, hogy az jobb kedvre fog deríteni.

Némi tespedés után, elkészítettem a tésztát és ledaráltam az almákat. Dúdolva tettem be a sütőbe és büszkén figyeltem, hogy aranybarnára sül. Lehunytam a szemem és mélyen a levegőbe szívtam. Ínycsiklandó fahéjas illat terjengett. Kitártam az erkély ajtót és meghitten figyeltem az esti utcát.

Nem élhetek egész életemben félelemben. Nem bújdoshatok mindig. Lehet, hogy rám találnak, lehet, hogy nem. Mégis jobb a tudat, hogy megtehettem azokat a vágyaimat, amiket mindig akartam.

- Szabad vagyok - súgtam bele a sötétbe. Felcsillant a szemem és a szobámba siettem előkeríteni egy füzetet. Mindent felírtam, ami eszembe jutott.

Néhányat kiemeltem mint: vidámparkban menni, idegen férfival csókolózni, barátra találni, motorozni, végig nevetni egy napot, egész nap gyorsételeket enni, szexi ruhát hordani, cukrász üzletet nyitni és...

Elhúztam a szám amikor titkon halványan lejegyzeteltem az utolsó kívánságom. A remény hal meg utoljára, nem igaz?

Visszaolvastam amiket írtam és még jegyeztem le párat. Ami normális életnek tűnt, az nekem újdonság volt. Hiába próbált apám hétköznapi gyereknek nevelni, az életvitelünk mást követelt. Mindig szépen felöltözöttnek, visszafogottnak, meghunyászkodónak kellett lennem, hiszen a családunkat képviseltem.

Tíz évesen láttam életem első gyilkosságát. Kerti partira voltunk hivatalosak a szervezet belső körével együtt. A gyerekek játszottak és az asszonyok kint a kertben trécseltek, míg a férfiak elkülönülve a dolgozószobában beszélték át az ügyeket. Emlékszem, ugráló várat is hozattak, amiért a gyerekek majd megvesztek. Önfeledten ugráltam benne egy darabig, de hamar meguntam, ahogy a játszótársaimat is. Nem volt kérdés, hogy apukám után indulok, hiszen állandóan a nyakán lógtam. Tisztán rémlik, hogy hangos kiáltozások közepette, ugrándozva berontok a szobába, aztán vércseppek borítanak be. A kedvenc fodros rózsaszín ruhámat viseltem, csillámos topánkával. Érdekes, mert a halálra nem emlékszem. Lehetséges, hogy a gyerekkori énem traumatizált és így próbálta megvédeni az agyam. Utólag persze tudom mi történt, mint kiderült az egyik szervezetbeli tag fejbe lőtte azt a férfit, aki öncélra elsikkasztotta apám pénzét. Hiába távolítottak el a szobából, kislányként láttam amit nem szabadott. Aznap este apám leültett a saját barna bőr foteljébe, és hosszú beszédbe kezdett. Azt hittem szidást kapok, de mélybarna szemében büszkeség csillogott. Hogy miért? Nem sikoltottam, nem sírtam, nem omlottam össze. Ritkaságnak számítottam-e téren.

Ezután komolyan elmagyarázta a szervezet lényegét. Hatalmas szemekkel bámultam rá és hallgattam őt. Tíz évesen, pónis pizsamában az apám bőr foteljében tudtam meg az igazat. Kérte, hogy kérdezzek én pedig ezt tettem.