Végjáték (Máshonnan III.)

1. fejezet

Azt álmodtam, hogy a világ nem hullott darabjaira pár hónappal ezelőtt, és minden a régi. Hogy a bácsikám és én együtt vacsorázunk, pizzát eszük a tévé előtt, miközben egy tehetségkutató műsor megy, mi pedig egytől-egyig pontozzuk a versenyzőket, és arra fogadunk, hogy ki lesz a következő kieső. A háttérben egy régi Bob Dylan szám szól, az aznapi edzésemen összeszedett sérüléseim sajognak, de Martin bácsi a reklámban hozott rájuk egy zacskó mélyhűtött zöldborsót, aztán kikérdezte, hogy mi volt az iskolában, miközben én egy szelet pizza felett próbáltam egyszerre a vállamra szorítani a borsót, és a körmöt lakkozni, aminek az lett az eredménye, hogy kifolyt a fekete lakk a háromezer dolláros, kézzel csomózott mahagóni színű szőnyegre. Martin bácsi azonban álmomban nem akadt ki. Nem kezdett el kiabálni, amiatt, hogy szokás szerint mindent tönkretettem, hanem csak legyintett egyet, aztán visszafordult a tévé felé. Ettől még álmomban is annyira megrökönyödtem, hogy azonnal felébredtem.

Akkor már tudtam, hogy hiába nem volt a múltban ilyen esti programunk, a jövőben sem lesz. Egy normális péntek estém nem pizzázásból és tehetségkutatókból, hanem élet-halál harcokból és menekülésből fog állni. Nagy eséllyel pont a bácsikám elől, de olyan hosszúra duzzadt az ellenségeim listája, hogy lassan már az anyám testvére volt a legártalmatlanabb tétel rajta.

Ugyanis minden elveszett.

A nagybátyámnak és a korábbi életemnek vége szakadt az apokalipszis bekövetkezése miatt. Ahogy viszonyomnak az angyallal, akivel hamar több lett köztünk az ideiglenes fegyverszünetnél, és puszta barátságnál. Más okok miatt ért véget valamilyen úton-módon a kapcsolatom velük, mégis az közös volt bennük, hogy jelenleg egyikük szemébe sem tudtam nézni.

Michaellel azért találhattunk akkor egymásra, mert mindketten elveszettek voltunk, a saját fajtánk elől menekültünk és annyira nem bírtuk elviselni a magányt, hogy képesek voltunk az ellenkező fajból társulni valakivel, hogy elűzzük a csendet. Kezdtem úgy érezni, mintha ez nem pár hónappal ezelőtt, hanem egy másik életben történt volna. Azóta az angyalom, és én is ellöktük jó párszor egymást, ezúttal pedig a döntésem örökre szólt. Michael kelletlenül ugyan, de tudomásul vette. Vége volt.

Mégis, mikor az éjszaka közepén felriadtam a keserédes álomból, és kilopakodtam az angyalokkal teli ház konyhájába, hogy igyak pár kortyot, Michael volt az, aki fogadott. Nagy eséllyel már azt is hallhatta, hogy álmomban meglódult a szívverésem és szaporábbá vált a légzésem, és azelőtt kiért a nappaliba, hogy egyáltalán kimásztam volna az ágyból. Úgy várt a sötétében gubbasztva, mintha előre megbeszélt találkozóról lett volna szó.

Köszönés helyett csak egy futó pillantást vetettem rá, mert teljesen kiszáradt a torkom, ezért egyből a vizes palackokhoz nyúltam, amit a szekrények mellett halmoztunk fel.

– Rémálmok?

– Rosszabb – mormogtam, majd letekertem az ásványvizes palack kupakját, és mohón belekortyoltam. – Azt álmodtam, hogy minden a régi.

Michael nem kérdezett rá. Ismert már annyira, hogy tudja, ha el akarom mondani, akkor el is fogom. Ezúttal a másik eset következett be, mert kizárt dolognak tartottam, hogy az amúgy is új és fura viszonyunk közepén neki álljak Martin bácsiról mesélni neki, ugyanakkor azt sem akartam, hogy magamra hagyjon. Megnyugtatott a közelsége, még ha csak annyiról is volt szó, hogy egy helyiségben tartózkodtunk. Talán az álom utóhatása miatt, talán még mindig nem teljesen ébredtem fel, de napok óta most először nem akartam eltűnni a közeléből.

– Te szoktál álmodni?

Nem is próbálta leplezni, hogy mennyire meglepte a kérdésem, mert felkapta a fejét, és kíváncsian mért végig. Mikor látta, hogy ugyanolyan lazán a konyhapultnak támaszkodom, és egyszerűen kíváncsi vagyok a válaszára, nem flörtölni akarok vagy valami másra célozni, csak egykedvűen megvonta a vállát.