Amikor elmentél - Damiano David ff.

17. rész - Édeshármas

   Valamikor hajnalban Damiano mocorgására ébredek. Kimászik az ágyból, én pedig félálomban nézek a távolodó alakja után. Nagy nehezen az éjjeliszekrényen pihenő telefonom után nyúlok, a kijelzőn szereplő számok azonban össze vannak mosódva, fogalmam sincs, hány óra lehet. Még sötét van, egy napsugár sem süt be a redőny apró résein. Ülő helyzetbe tornázom magam, fülelni kezdek. Mintha hangokat hallanék beszűrődni kintről, de nem esküdnék meg rá. A férfi néhány perccel később ugyanolyan óvatos léptekkel tér vissza, vakuval világítja meg a padlót.

   - Miért nem alszol? - teszem fel a kérdést álmos hangon.
Megtorpan és lekapcsolja a világítást, aztán visszamászik az ágyra, egyenesen hozzám.
   - Nem akartalak felébreszteni. - Nyom egy puszit a homlokomra, aztán ajkaimra, amitől azonnal libabőrössé válok.
   - Azt hittem, el akarsz menni szó nélkül. - Őszintén remélem, hogy nem ez volt a célja, mert akkor nagyon kellemetlenül érezném magam. Ezután a hosszú éjszaka után különösen, amit végig egymás karjaiban, na meg egymáson töltöttünk. Három további menetet követően teljesen kimerülten, az ölelésében aludtam el, miközben a hajamat simogatta.
   - Csak fel kellett vennem a telefont.
   - Ki keres ilyenkor?
   - Ne törődj vele.
   Ha Dam azt mondja, ne törődjek vele, akkor nem is. Legalábbis ebben a pillanatban úgy érzem, nincs erőm gondolkodni, inkább visszahúzom magammal a takaró alá.

   Hétfő reggel van, a hét első napja pedig mindig meeting-nap. Korábban kelek, mint hogy a mellettem fekvő szuszogása megváltozna. A szokásos reggeli rutinomat követően a lehető legcsendesebben próbálom meg kivenni a ruháimat a szekrényből, de őt láthatóan az sem zavarja meg a durmolásban, hogy kiesik a kezemből a vállfa. Nincs szívem felébreszteni, ezért indulás előtt egy cetlit hagyok a párnámon, rajta a következő szöveggel: "Dél körül jövök, ha szeretnél, maradhatsz. Ha elmész, zárj be magad után. Csók, Leg"

   Egész úton, míg beérek az irodába, a tegnap este és az azt követő éjszaka jár a fejemben. Azon kapom magam, hogy bugyután mosolygok, és lassan felfedezem, milyen különös érzést keltett a testemben. Mintha egy alapos pókhálótalanítás zajlott volna a lábaim között. Fáradt voltam, amikor készülődtem, a sminkemet is sietősen kentem fel. Nem foglalkoztam azzal, vajon van-e nyoma a történteknek, de nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjek, igenis van. Clara az első percben észreveszi a megváltozott energiáimat, valamint a lila foltokat a nyakamon. Odalép hozzám, és miközben a kávéfőzőhöz húz, sejtelmesen rám mosolyog.

   - Ki a szerencsés? Jó volt? - kérdez rá, mintha ez egy teljesen hátköznapi téma lenne.
   - Miről beszélsz? - játszom az értetlent, közben a kávégéppel kezdek vacakolni.
   - A nyakadról, miről. Vagy talán a porszívó támadott meg? - forgatja a szemeit.
   - Mi? Ne! - Szemeim kikerekednek, talán még soha ilyen gyorsan nem fordultam meg a tengelyem körül, hogy a szemközti tükörben megnézzem az említett testrészemet. - Bassza meg! Ilyen nincs... Kérlek, kérlek, legyen nálam egy kendő. - Kétségbeesetten kezdek el kutakodni a táskám mélyén. Átkozom a női táskákat, amelyek olyanok, mint a feketelyukak. Elnyelnek mindent.
   - Tinderen találtad a srácot? Mutass róla képet, tudod, hogy bírom a fiatal husit. - Clara tipikusan az a középkorú nő, aki ha teheti, lecsap a nála tíz-tizenöt évvel fiatalabb férfiakra. Na, tőle biztos, hogy féltem Damianot.
   - Ne is álmodj róla.
   A táskám legmélyéről kerül elő egy életmenő kendő, amit azonnal a nyakamba kötök. Nagyjából elfedi az este emlékeit, de a kolleganőm tekintetét nem tudom levakarni magamról.

   Igyekszem egész nap úgy forgatni a fejem, hogy a kendő alól ne villanjon ki semmi, és inkább csendben jegyzetelek. Különösen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy listázzák, hova is kell mindenképpen ellátogatnom a Milánó-Párizs-Toulouse utam során, én pedig egy pillanatig sem ellenkezek. Bármilyen kávézóba elmegyek, ha nem kezdenek el faggatni arról, kivel szexeltem az éjjel.