Csillagok közelében

Bevezető

„Ő hoz felhőket a föld határairól,
ő küldi a villámot és az esőt, ő indítja el a szelet rejtekéből”– Zsoltárok 135:7

☆ - ☆ - ☆

– Hédi! – kiabálta a nevemet. Olyan távolinak tűnt, mintha utcákkal, sőt háztömbökkel arrébb lett volna, de a közelembe volt, éreztem. – Ha hallasz, akkor szorítsd a kezemet! – várt egy kicsit. – Kérlek! – Hangja elcsuklott. Megtörtnek tűnt, mint akinek csak ebben a pillanatban esett le mi is történt valójában.

Tudtam, hogy szüksége van rám, éreztem, hogy nélkülem összeomlana. Ha engem is elveszít nem bírja tovább.

Minden erőmet összegyűjtöttem, megszorítottam a kezét, ami csak egy gyengéd érintéshez hasonlíthatott. 

– Valaki, segítség! Hívják a mentőket... Még él... Hédi tarts még egy kicsit – szavai tompán visszhangoztak a fejemben. Mindenem fájt, sajgott, fejem lüktetett, a szívem halk verése mindent elmosott. Azt is csak tompán hallottam. Úgy éreztem magamat, mintha egy üvegbúra választott volna el a világtól, mindent érzékletem, de engem senki sem vett észre, senki sem segített.

Éreztem, hogy minden erőm elhagy, az autó ahogy közelít felénk, ahogy rám néz és tudja itt a vég, ő elment, én maradtam, vagy fordítva? Amúgy is mi értelme, hogy éljek? Anyukám meghalt, apám elhagyott, testvérem beteg lett, semmi sem a régi. Az életem szét esett, darabokra zúzódott. Hét évig bírtam, hét évig. Tovább már nem, betelt a pohár, életem olyan kicsire tört össze, hogy bárhogy igyekeztem, kicsúsztak a kezem közül a darabkák. Lassanként feladtam, már az utóbbi hónapokban, de most végleg.

Nem akartam tovább szenvedni, elég volt ennyi. Légzésem lassult. Nem bírtam tovább küzdeni, nem akartam tovább küzdeni, elég volt a szenvedésből. A lélek tengerén hajóm felborult, kiestem, elnyelt a víz. Senki sem ugrott utánam, hogy megmentsen. Én pedig feladtam a küzdést, mert azzal is csak egyre mélyebbre jutottam, és a levegőm kezdett elfogyni.

– Ne! Hédi, ne add fel! Ne most! Küzdj! Képes vagy rá! Hédi ne hagyj itt! Sajnálom! Érted!? Mindent sajnálok! Igazad volt, mindenben, de kérlek gyere vissza, nem bírnám ki ha téged is el kell veszítenem! – Valami nedveset éreztem a kezemen és az arcomon, könnyeket. Az ő könnyeit. Szorosan ölelt magához. – Hédi! – Már alig éreztem valamit, csak a feketeség, ami inkább volt hívogató, mint félelmetes. – Istenem! Ha hallasz és létezel segíts, szükségem van rá, nem veszíthetem el pont most, őt ne, kérlek! – hallottam az utolsó fohászt, amitől belül összeborzongtam, gyomrom görcsbe rándult. Hét éve hallottam utoljára így ezt a nevet.

Végül elnyelt a sötétség. Nem éreztem semmit, se fájdalmat, se boldogságot, se semmit... Csak voltam.

[...]

A feketésség eltűnt egy fehér folyosón találtam magam. Nem értettem mi történik.

Én meghaltam. Ilyen lenne a halál, egy folyosó? Az előbb még feketeségben voltam, most meg... Ez így nem áll össze. Hol vagyok? És miért itt? Egy kórházba? Áhh, biztos csak egy újabb rémálom, mindjárt felébredek.

Nem értettem semmit, a kérdések tömege gyűlt fel bennem.

Annyit tudok, balesetem volt. Belénk jött egy autó, amikor úton voltunk az emlékek homályosan vannak bennem. Kevés dologra emlékszem. Vele mentem és éppen vitatkoztunk, rám nézet, és utána, bumm jött az autó. Már nem tudta elrántani a kormányt, rám nézet és az arca... Az arca, fájdalmat, szomorúságot tükrözött, de leginkább megbánást, én a sokkhatásban nem tudtam mit reagálni, pedig megakartam neki mondani, hogy nem ő a hibás, vagyis nem csak ő.

Észre sem vettem, hogy gondolkozásom közepette megindultam a folyosó végén lévő ajtóhoz. Benyitottam, az elél tárló kép teljesen ledöbbentett.