Csillagok közelében

1. fejezet

Érdeklődve pillantottam körbe a csöppnyi helységben. Középen egy tárgyaló asztal helyezkedett el, rajta a tipikus bírói koppintóval. Rengeteg papír hevert mellette, külön pakkokban. Az asztal mögött egy hatalmas karosszék volt, ami nem a nagy terebélyességével tűnt ki, hanem gyönyörű megmunkálásával és cirádáival. A terem hátsó részében hatalmas polcok roskadásig pakolva felcímkézett mappákkal. Teljesen irodai hatást keltett bennem, megfűszerezve egy kis birói részleggel, csak azt nem tudtam elképzelni, hogy hogyan kerülhet ilyen a semmi közepére. A középső fő asztal mellett félkörben kisebb, kevésbé díszes asztalok köralakban zárták körbe.

[...]

Halk lépteket hallottam, de nem is észleltem őket igazán, olyan volt, mint ahogy a napsugarak cirógatják az ember arcát vagy a lágy szellő egy kellemes tavaszi reggel. Valaki megérintette a vállamat, ez teljesen váratlanul ért, mivel nem számítottam senkire, ijedten rezzentem össze.

– Mit keresel itt Hédi? – szólított a nevemen az idegen lágy, tiszta és csengő hangon, mint az édesanya, aki gyermekével beszél, úgy szólt hozzám.

– Biztos csak álmodom. Hallucinálok, mert balesetem volt – motyogtam magam elé.

– Nem kell félned tőlem, hisz ismersz, veled vagyok kicsi korod óta, ott voltam mindig.

– Mégis ki a franc vagy te? – fordultam felé teljesen, csak ekkor mértem végig.

Egy fiatal lány volt, emberi szavakkal nem lehet leírni, más volt, mint eddig bárki más, akivel eddig valaha is találkoztam. Külsőleg még talán nem is különbözött tőlünk, de az arca, az arca teljesen más volt. Nem tudom pontosan leírni, talán a tekintete, ahogy rám nézett, talán a mosolya, valahogy tisztább volt, szebb, nyíltabb, természetesebb, őszintébb. Fehér hosszú ruhát viselt, még a bokája sem látszódott ki. Arca sugárzott. Szőkés göndör haja csillogva omlott vállaira.

– Mindent a maga idejében – válaszolt kedvesen.

– Milyen válasz ez? Ráadásul honnan tudod a nevem? És hogy kerültem ide? Egyáltalán hol vagyok? – zúdítottam rá kérdéseimet.

– Majd ha oda eljutunk megérted. Na látod ezt én is szeretném tudni, hogy hogyan kerültél ebbe a terembe.

– Nekem balesetem volt. A kórházba kellene lennem. Ehelyett itt vagyok, a... – akadtam meg – ööö, a fogalmam sincs hol.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy véletlen keveredtél ide? Hédi, Hédi, ezt még te sem hiszed el. Tudom, hogy nem hiszel a véletlenekben, és ebben igazad is van, mert nincsenek véletlenek.

– Tudom, tudom – szakítottam félbe. – Ez a sorsom, köbe van vésve, de az életem a kezembe van, én irányítok, bla, bla, bla... – magyaráztam unott hangon.

– Ez nem így van – jelentette ki halk, de határozott hangon. – Igaz, szabad akaratod van, de mégis egy nagy terv részese vagy, egy kicsi építőeleme, de bármily kicsi is, annál fontosabb, ugyanolyan fontos, mint bárki más, aki a terv részese, akik nélkül már nem lenne teljes az összkép, ahogy nélküled sem.

– Mégis ki az, akinek olyan a terve, hogy én idekerüljek és állítólag ezzel célja is van? Ki az a bolond, vagy mennyit ivott, mikor ezt kitalálta?

– Isten terve. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de annál jobban a javunkra vállnak.

– Hogy kicsoda? – azt hittem rosszul hallok, ő az a személy akinek a nevét évek óta nem ejtettük ki, nem említettük.

Az utóbbi hét évemet, a kamasz koromat, ő tette tönkre, és még neki vagyok egy tervében? Én!? Ilyet nem játszunk! Nem és nem! Nem vagyok hajlandó még több borzalmat átélni miatta, azért, mert hiszek benne. Azért, mert hitt benne ő, és meg is lett az ára: halott. Ilyen Istenben nem hiszek. Nem létezik. Nem engedem meg, hogy még több szerettem miatta elvesszen.