Loki's Thief

1. - Szικlαυgrάs

- ... és végül, Y/n Y/L/n! Te, meg a Köddel elhomályosított látású halandók egy csoportja az ötödik sugárúton fogtok támadni. Ennyi lenne a terv. Van valakinek egyéb kérdése? - kérdezte Luke. Vagyis, jobban mondva, Kronosz. A fiú már jó ideje nem volt a saját testének ura.

- Nincsen, uram! - rázta a fejét egyhangúlag a teljes hadsereg, beleértve engem is.

- Remek! Hogyha ilyen jól, és ebben a tempóban folytatjuk, pár nap, és enyém...  Akarom mondani, miénk az Olimposz!

Egy gyors csatakiáltás után mindenki elindult, hogy véghez vigye a neki kiszabott feladatot. Nekem is ezt kellett volna tennem. De más terveim voltak.

_-_-_-_·_·_·_

A nevem, mint ahogyan azt az előbb is olvashatta mindenki, Y/n Y/L/n. Görög félvér vagyok, Hermész lánya. Luke Castellan (vagy Kronosz, most már teljesen mindegy) egyik legfőbb bizalmasa. Eddig a féltestvérem seregében szolgáltam. De... Nemrégiben felfedeztem, hogy milyen különös kegyetlenséggel és élvezettel gyilkolom a saját fajtám. Észrevettem magamat, és rájöttem, hogy ez így nem helyes. Elegem lett. Magamban kiterveltem a szökésemet, viszont rájöttem, hogy csak akkor tudom végrehajtani, ha újabb küldetésre indulunk, és hogyha vezető szerepet kapok. A szerencse szerencsére velem volt, és minden úgy alakult, hogy az nekem kedvezzen. Kineveztek a Köd által irányított halandók élére, mint ahogyan azt a mellékelt felső szöveg is mutatja.

_-_-_-_·_·_·_

A sugárútra kiérve kiadtam a parancsot, hogy nézzenek szét, nincsenek-e harcosok elrejtőzve. Azt is mondtam hogy kezdjék a lakóházakban, és boltokban.

Miután az összes eltűnt szem elől, gyors, mégis teljesen halk rohanásba kezdtem az Empire State Building felé. A lehető leggyorsabban meg kellett keresnem Percy Jacksont. Reméltem, hogy ha a többi barátja nem is, de legalább ő hinni fog nekem, hogy tényleg megváltoztam, és velük akarok harcolni. A jó oldalon.

Nagyobb nehézségek nélkül eljutottam az
Olimposz bejáratának száz méteres körzetébe. Egy iskolabusz mögé bebújtam, és leskelődni kezdtem.

- Oké, Y/n... Csak ügyesen... Háromra közelebb mész. Egy... Kettő... - ekkor egy kard szegeződött a torkomnak, illetve egy lándzsa a mellkasomnak - Há-három...

Nagyot nyeltem. Két őr felfedezett. Ismertem őket. Az egyik Athéné lánya volt (nem Annabeth), a másik pedig az egyik fiú féltestvérem.

- Sziasztok, srácok... - nyeltem nagyot, miközben óvatosan megadásra emeltem a karjaim - Beszélhetnék Percy Jacksonnal? Fontos lenne...

- Nem - jelentette ki a lány.

- Légyszi...

- Mit csináljunk vele, Michael? - nézett a társára.

- Vigyetek Percyhez!

- Mit szólnál hozzá, ha ráküldenénk az Apollónos csapatokat és Artemisz vadászait? Jól járnánk. Luke elveszítené az egyik erős szövetségesét - gondolkodott Michael - Mit szólsz hozzá, Katie?

- Remek. Tartsd itt Y/n-t, én szólok a többieknek. A vadászat hamarosan elkezdődik - vigyorgott, majd elfutott.

Megvártam, amíg eltűnik szem elől. Mikor ez megtörtént, megpróbáltam kivágni magamat a bajból.

Előhúztam az övemben lévő tőrt, és félrelöktem Katie kardját. A lány felkiáltott meglepetésében. Felpattantam, és teljesen sebességgel szaladni kezdtem. El kell tűnnöm New Yorkból!

_-_-_-_·_·_·_

A városból szerencsésen kiértem, viszont a legközelebbi erdőben sarokba szorítottak. Az íjász csapatok rám találtak!

Az erdő közepén egy kisebb tisztás terült el. Az északi felén egy mély szakadék tátongott. Én a déli oldalról érkeztem. Ekkor már üldöztek az íjászok.

Nem mondanám, hogy óriási szerencsém volt. A jobb vádlimból már kiállt egy nyíl. És folyamatosan lőttek rám. Hamarosan elfogy minden erőm. Rövidre kéne fogni ezt a találkozót.

Újabb nyilak talaltak el. Most már a bal vállam, és a bal felkarom is sajgott.

Elértem a szakadék szélét. Nagy nehezen felemelve mindkét kezem megfordultam, jelezve, hogy megadom magam.

- Srácok, szerintem ezt meg tudjuk beszélni normálisan is... - próbáltam menteni a menthetőt.

- Sajnálom, de nem - válaszolt az egyik vadász. Apropó, íjászok. Öten üldöztek. Két Vadász és három Apollónos - Gyilkolási parancsot kaptunk. Ez van, Y/n. Sok szerencsét a túlvilágon.

Újra tüzelni kezdtek rám. Eltalált még két nyíl. Az egyik az alhasamba, talán a vakbelem környékére fúródott be, a másik pedig újra a bal vállamat érte.

Hát, ennyi volt. Vége az életemnek.

Őrült ötletem támadt. Ha már úgyis halott leszek perceken belül, miért ne próbáljam ki a szikláról való leugrást? Jó utolsó móka lenne.

- Adios! - intettem nekik egy utolsót, majd kettőt hátra léptem. A talaj elfogyott a lábam alól, és a mélybe zuhantam.

Hosszú esés volt. Az idő mintha lelassult volna körülöttem. Pár másodpercig lehettem szabadesésben, mégis egy fél órának tűnt.

A talajra érkezés, mint ahogyan az várható volt, iszonyatosan fájt. Szerintem minden egyes csontom darabokra tört.

A ,,lassított zuhanás" emlékére nagy nehezen kinyögtem ezt a négy szót. A lehető leghangosabban.

- ZUHANTAM, HARMINC PERCEN ÁT!

Halkan elnevettem magam. Másodpercek múlva le fog állni a szívem, én mégis ilyen hülyeségeket csinálnok.

Látásom és hallásom elkezdett végre homályosodni. A tagjaim elzsibbadtak, alig éreztem a fájdalmat. Mindjárt itt a megváltó halál. Gyere csak, Thanatosz... Jó, hogy találkozunk.

Mielőtt lehunytam volna végleg a szememet, furcsa, elmosódott alakokra lettem figyelmes magam előtt. Valaki beszélt is. Megerőltettem a hallásomat. Nehezen, de sikerült kivennem néhány szót.

- Él... Engem utánoz... Kitartó... Meghal... Fogjátok...

Elvesztettem az eszméletem. Vagy ez már végre a halál?