Impossible

2. Fejezet

Hirtelen felállok feldöntve székemet, s megindulok a kijárat irányába, de rögvest megállok mikor remegni kezd talpam alatt a föld. 2021.08.24.

Jimin Pov.

Gyengén össze esem, s a padlóba próbálok kapaszkodni, de olyan erősen remeg, hogy attól félek nyomban rám omlik a mennyezet. Szaporán kezdek az aranylap felé kúszni, s mikor oda érek, utoljára hátam mögött hátra nézve látom apámat. Gyáván menekülőre fogom, de én nem vagyok oly bátor, hogy maradjak. Amilyen sebesen csak tudom kinyitom az ajtót, s azon nyomban szaladni kezdek a kijárat felé. Szívem szaporán dobog torkomban, tüdőm össze szorul, s a fejembe nyilalló fájdalomtól újból megremegnek lábaim, ám ezúttal elég erős vagyok, hogy megtartsam magam. Olyanfajta gyorsasággal sprintelek mint ezelőtt még sosem. Magam mögött hagyva az embereket száguldok ki a palotából, s minél előbb próbálom elhagyni a várost, de mikor a főtérre érek, szembe tűnik a hatalmas tömeg. Szaladnék tovább, de meghallom egy kislány rémült kiáltását, s nincs szívem ott hagyni. Viszont mikor beverekszem magam az emberek között, egyre több sikoly üti meg fülem. Nőé, férfié, kisgyermeké. Kezdek bizonytalan lenni, s lassítok lépteimen. Minél közelebb érek, annál jobban remeg alattam a talaj. Mintha szét akarna szakadni, fejemmel együtt. A kiáltások értelmetlen masszává folynak össze, s muszály vagyok fülemre tapasztani kezeim, különben felrobbanna. Oly erős a kényszer, hogy össze essem, hogy át adom magam neki, s a földön kúszva próbálom megközelíteni az ilyedelem okozóját. Át török néhány bámészkodón, de messze nem az a látvány fogad, mire valaha is számítottam.

Álmomból felébredve is felismerném őt. Hiszen vele álmodom. Fekete fürtjei sötétebbek az éjszaka minden színénél, szürke szemei pedig megigéznek. Ez az a szempár. Az a szempár amire életem minden percében vártam. Hirtelen megszűnik a föld remegése, így könnyedén feltudok állni, s közelebb menni hozzá. Egyre közelebb érve hozzá megszűnik minden bajom. Többen is ilyedten ragadják meg karomat, és próbálnak vissza húzni, de mind hiába. Olyan mintha erre a pillanatra születtem volna, ez a tudat húz közel hozzá. Ismerem őt, bár még sosem láttam. Nem a szemeimmel látok, hanem a lelkemmel. Közvetlen elé állok, s bele bámulok gyönyörű íriszeibe, miben földöntúli ragyogást vélek felfedezni. Pirosló párnácskáit pimasz mosolyra húzza, majd megszólít.

-Jimin...- súgja mámorító hangon.

-J...Jungkook...- sosem hallottam még ezt a nevet, mégis tudom, hogy hozzá tartozik. Hogy én hozzá tartozom.

Várjunk egy kicsit.....MICSODA????

Villámgyorsan engedem el karját, s reszketve hátrálok a tömeg felé, de ők hirtelen szét szélednek és folytatódik minden ugyanúgy. A különös vonzalom hirtelen ellilan, és csupán értelmetlen gondolataim maradnak velem.Jungkook nem mozdul meg csak ilyesztően mered rám pislogás nélkül, majd kezével int egyet, és lábam oda fagy a fölhöz. Nem bírom megmozdítani bármennyire is szeretném. Segítséget keresve nézek körbe, de senki nem foglakozik velem. Lassan vissza nézek az ismeretlen irányába, viszont mintha a föld nyelte volna el, sehol nem találom. Kezdek megnyugodni, ám ekkor hangos lihegés csapja meg fülem közvetlen mellőlem. Hirtelen lefagyok és még levegőt is elfelejtek venni annyira megilyedek.

-Segítség, segítség... - halkan motyogom magam elé, mivel elfutni nem tudok. Valaki megérinti vállamat, én pedig lehunyom szemeimet, s imádkozom, hogy ne bántson.

-Jimin... - súgja fülembe,méghozzá olyan finoman, hogy zene füleimnek. - Ne félj. Nem kell. 

Erős nyugalom lepi el bensőmet ezen szavára, és bátran nézek szemeibe, minthacsak  jó ismerősök lennénk. Egy pillanatra mintha vörös színben lobbanna fel szeme, de nem láttam telljesen tisztán. Elém lép és kinyújtja felém kezét, arra várva, hogy jó kisfiú módjára fogjam meg, de nem érkezik semmiféle kényszert, így csak ártatlanul felnézek rá.

-Fogd meg. 

Szól, kezem pedig magától  mozdul meg. Apró praclim könnyedén veszik el, nagy lapát kezében, akárcsak egy kis porszem. Ujjainkat összekulcsolva húz maga után. Érdekes, ha elmémet nem fogná közre a megmagyarázhatatlan nyugalom, és biztonság érzete, rendkívül megalázó szituációba kerülnék. Ráadásul a félre érthető eseményeket életemmel fizetném meg. Nagyon ismerős az út amin Jungkook vezet, de nem bírom felidézni, hogy mi lehet a macskakövek végén, megkérdezni pedig nem merem.

-Szeretnél valamit kérdezni?

Meg lepnek szavai, hiszen nem annyira feltűnő, hogy valami böki a csőröm, aztán ki tudja, lehet gondolatolvasó. Akaratomon kívül terül el arcomon egy halvány mosoly mikor Jungkook hangosan prüszkölni kezd, majd megpróbál úgy tenni mintha mi sem történt volna.

-Mit akarsz tudni? – állít meg, s fordít szembe magával, de nem néz szemembe.

-Öhm... - zavartan túrok tincseim közé, de lefogja szabad kezem, így kéntelen vagyok ránézni. – Csak annyi érdekelne, hogy hová visz engem.

Hiába néz ki fiatalabbnak nálam, nem merem meg kockáztatni, hogy ne legyen igazam. Na, meg rangomnál fogva minden fontosabb személyt illedelmesen kell megszólítanom, és ő fontos embernek tűnik.

-A palotába.

Egy pillanatra mélyen szemembe néz, majd elengedi kézfejem, s rásimít fejemre. Mintha egy pillanatra kitisztulna fejem, eltűnik a különös nyugalom, de nincsen időm hátrálni, azonnal elkapja csuklómat, s megy tovább. Olyan erősen szorít, hogy felszisszenek, de csak erősebben vonszol tovább. Halk nyögés szökik ki ajkaim közül mikor a bejáratként szolgáló kapu elé vet, és hála kocsonyaként remegő lábaimnak, röktön össze esem a mocsokban. Enyhe hangulat ingadozásai vannak.

-Állj fel, és engedj be. 

Szól, én pedig felkaparva magamat a földről cammogok oda a bejárathoz, majd az igen méretes kopogtatót használva hívom fel ránk az őrök figyelmét, akik kis idő után be is engednek.

-Ügyes fiú. 

Súgja a feketeség, és a hatás kedvéért még párszor végig is simít hajkoronámon. Besétálunk az épületbe, de senki nincs a folyosókon rajtunk kívül, így még esélyem sincs segítségért kiáltani. Jungkook erősen megmarkolja karomat, és agresszívan tart maga mellett, mintha attól félne, hogy elrohanok. Többször is megbotlom az átjárókra leterített szőnyegben a gyors tempó miatt egészen addig, míg meg nem érkezünk az építmény középpontjába. Ez egy nagy csarnok,  általában tele emberekkel, futárokkal, őrökkel, de most egy árva lélek sem tarkítja a teret. Oly nagy csönd vesz körbe minket, hogy fülembe kúszik Jungkook heves lihegése, s cipőink koppanásai a márvány padlón. Oda cipel egy ülőalkalmatossághoz a terem egyik végében, amire sebesen leültet.

-Maradj itt, és még csak ne is gondolj  a szökésre, mert hidd el, tudni fogom. - Egészen arcomba liheg, mire megilletődötten rázom meg fejem, hogy tudja, nem fogok elmenni.

-Hallani akarom. - emeli fel hangját.

- Nem fogok megszökni... - pusmogom lehajtott fejjel, de Jungkook hirtelen államnál fogva emeli fel fejemet.

-Hangosabban! 

-Nem fogok megszökni.  - mondom normál hangerőn mire végre elenged.

-Jobb is. 

Közli, majd sebes léptekkel elviharzik. 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jungkook mit akar Jimintől, és miért nincsen sehol senki?

Bónusz kérdés: Kicsoda Jungkook?

Sziasztók bogyók! Köszönöm, hogy itt voltatok, legyen szép napotok :)