Kétszázhúsz felett - Max Verstappen

1. fejezet

-Melody szemszöge-

Késő este volt már. Épp a kis sarki kávézóban söpörtem fel az utolsó morzsákat a földről. Fáradtan ásítozva húztam elő a bisztró kulcsait a táskámból, és zártam be az ajtót.

Február közepe felé járt az idő. Egyedül sétáltam végig, fekete kabátomban a hideg, jeges utcákon. Gondolataimba merülve haladtam lakásom felé, mikor kiáltást hallottam magam mögül.

-Hé, cica baba! Hová ilyen sietősen? - lépteimet megszaporázva folytattam utamat otthonom felé. Pár részeg csávó minden nap szekál, zaklat hazafelé menet, amit a főnökömnek próbáltam is jelezni, hogy áttegyen másik műszakba, de meg sem hallgatott. Így hát minden nap el kell ezt viselnem.

-Nem hallasz, vagy mi?! - kérdezte indulatosan egy másik. Itt már futottam, ahogy csak a lábam bírta. Balszerencsémre azonban a csizmám megcsúszott egy jégfolton, és elestem. Hallottam, ahogy röhögtek rajtam, majd felém indultak. Én felpattantam, és rohantam tovább.

Meg sem álltam az otthonomig, ami egy kisebb albérlet volt egy három emeletes legfelső szintjén. Remegve csuktam be magam mögött az ajtót. Lecsúsztam, háttal a bejáratnak, és leültem a földre, arcomat kezeimbe temettem. Igaz, hogy nagyjából fél éve minden nap megkergettek, de azóta sem tudtam ehhez hozzászokni.

Minden este, mikor hazaérek, sírhatnékom támad. Amiért nincsenek barátaim. Amiért több száz kilométerre élek a családomtól. Amiért 24 leszek idén, és még mindig magányos vagyok. Amiért egy szánalmas, 20 négyzetméteres lakásban élek. Aztán eszembe jut, hogy valahogy mindig jobbra fordulnak a dolgok, legalábbis a filmekben, és a könyvekben mindig ez van, és ez arra ösztönöz, hogy tovább harcoljak, és várjam, amíg rá nem találok a szerencsémre. Vagy éppen be nem kopogtat az ajtómon.

Feltápászkodom a földről, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd bedőltem az ágyba, és bekapcsoltam a telefonomat, azon pedig az Instagram-ot. Láttam, hogy kedvenc versenyzőm, Max Verstappen új posztot rakott ki, amire rá is nyomtam.

"Kedves Lányok!

Meghírdetnénk egy "versenyt" a Red Bull Racing csapatával, hogy ki legyen az új segédem. Ez annyit jelent, hogy amit kérek, azt megcsinálja az illető, mindenhova velem tart, stb. Feltételek: legyél minimum 18 éves, de kevesebb, mint 25, tudj angolul folyékonyan beszélni, és ne ijedj meg a rivaldafénytől!

Jelentkezni lehet a redbullracing.maxverstappen@gmail.com címen, a tárgyhoz kérlek azt írjátok "Segéd", emellett a bemutatkozásotokat egy képpel zárjátok, amin ti szerepeltek! Egy hét múlva küldünk egy válasz levelet annak, aki bekerült a válogatóra. Amennyiben kaptok ilyen e-mail-t, Amszterdamban lesz a "döntő", ahova el kell majd utaznotok.

Sok szerencsét kívánok mindenkinek!

Max Verstappen és a Red Bull Racing csapata"

Gondolkodás nélkül elkezdtem bepötyögni az címet, és tudnivalókat. Mikor kész lettem, töprengeni kezdtem. Úgy sem fognak kiválasztani, igaz? Akkor minek is küldöm el? Bár, egy próbát megér... De mi van, ha mégis beválogatnak, és nem leszek szimpatikus neki? Akkor is, legalább eltűnhetnék ebből a putri faluból.

Végül elküldtem a levelet. Végülis, fájni nem fog, maximum nem kerülök be.

Ezek után gyorsan megtörölköztem, felkaptam a pizsamám, ami egy lila hálóingből állt, fogat mostam, majd mentem is aludni.

Nagyjából öt unalmas nappal később pittyent meg a telefonom, mikor már épp alváshoz készülődtem. Egy e-mail-t kaptam. Elsőre el sem hittem, kitől. A Red Bull csapata üzent vissza!

"Kedves Melody!

Elég bíztatónak találtuk a levelét, így bekerült a válogatóra. Gratulálunk! Kérjük 2021. február 1-e este 9 óráig fáradjon az amszterdami Mercure Hotelbe! A szállását és repülőjegyét mi biztosítjuk, az utóbbit itt, levélben küldtük el önnek. Hozzon magával: sportos ruhát, estélyit, emellett amire magának van szüksége.

Várjuk szeretettel!

A Red Bull Racing csapata"

Sikítoztam, ugráltam örömömben. Nem hittem a szememnek, nem tudtam elhinni, mi történik velem. Gyorsan indítottam egy csoportos hívást a családommal, hogy elújságoljam nekik a híreket.

-Anyu, apu, Ethan! Holnap megyek a válogatóra! - visítottam a telefonba. Csodálkoztam, hogy a szomszédok még nem jöttek át.

-Ez szuper kicsim, de pontosan milyen "válogató" is lesz ez? - nézett rám anya értetlenül.

-Oh, tényleg, elfelejtettem elmesélni. Szóval, Max Verstappen meghírdette, hogy kéne neki egy segítő, és hogy lehet jelentkezni. Holnap indul a gépem Amszterdamba, ahol találkozhatok vele, és kiválasztják, ki lesz az új munkatárs! - mondtam, a végét már hadarva.

-Tényleg? Hűha, gratulálok Melody! - mosolygott elismerően az öcsém, Ethan.

-Köszönöm - feleltem. A szám fülig ért, úgy éreztem, ez életem legjobb napja.

-Szurkolunk, hogy megkapd a munkát - mondta apa is.

-Köszi. Ha akarjátok nézni, lehet, hogy a tévé is közvetíteni fogja. De elég rólam, ti hogy vagytok? - kérdeztem udvariasan.

-Mi is szuperül most, hogy hallottuk a hírt - bólogatott az öcsém. - Viszont, szerintem hagyunk is, hogy össze tudj pakolni nyugodtan.

-Köszi. Holnap üzenek majd. Sziasztok! - búcsúztam el.

-Szia! - felelte drága családom, majd bontottam is a vonalat.

Boldogan dőltem hátra ágyamban. Ez lehet életem nagy esélye. Egy álom válhat valóra. Végre megszabadulhatok ettől a lakástól.

Pár perc után felkeltem, és elkezdtem összepakolni. Pár felső, nadrágok, cipők, minden ami kell. És persze az egyetlen estélyim. Még apától kaptam az érettségi után. Mosolyogva süllyesztettem a bőröndbe a kék ruhadarabot. Végül lezártam a táskát, és nyugovóra tértem. Még mindig alig hittem el, ami történt, hisz éppen bekopogtatott az ajtómon az a szerencse, amire már 10 éve várok...