Láthatatlan

Làthatatlan

Végre péntek. Nagy fáradtan léptem ki az irodaház forgó üveg ajtaján abban bízva, hogy soha többé nem kell bemennem, és elviselnem azokat a cseppet sem kedvesnek és tisztelettudónak mondható embereket. Mit tehetnék, sajnos ez a munkahelyem és míg nem találok mást, addig kénytelen vagyok minden nap kiszolgálni őket s közben tűrni, tűrni és tűrni.

Gondolataimat éles, a térdembe nyilalló erős fájdalom terelte el, majd egy lökést éreztem a bal oldalamon s hirtelen már a földön is találtam magam.

Meglepődve néztem szét magam körül és meg is pillantottam földre kerülésem okát. Egy biciklis hátát láttam már csak épp. Ahogy visszanyerte egyensúlyát a járműve felett se szó se beszéd csupán hátra pillantva, azt is szinte fél szemmel csak de tovább hajtott.

A belváros közepén egy forgalmas útszakasz járdaszegélyén ültem és csak pislogtam, hogy ilyen létezik. Mindenki csak elsétált mellettem, senki sem állt meg, pedig rengetegen láthatták mi történt de mit sem törődve velem mintha csak átlátszó lennék, mentek tovább a dolgukra.

Döbbenetemből észhez térve és realizálva azt, hogy itt ugyan senki se fog rajtam segíteni, megpróbáltam felállni, azonban a fájdalom újra a térdembe hasított. Szerencsémre közel volt egy régi plakátokkal teleragasztott lámpaoszlop, így abban meg tudtam kapaszkodni nehogy visszahuppanjak.

Az oldalam is fájt, de az sokkal kevésbé mint a lábam. Ironikusan tenyerem alól ez szétázott plakát kopott betűi lógtak ki. Gyöngybetűkkel ezt üzente, egyértelműen feleslegesen:

„Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk!! (Luther Marton)

Konkrétan felnevettem a helyzet komikusságán, de mosolyom nem sokáig tartott, ahogy megéreztem a fájdalmat mely az oldalamba is közel olyan erősen hasított bele, mint nem oly rég a térdembe. Megemeltem fekete egyen pólóm, hogy megnézzem a sérülésem. A fájdalom helyén egy hatalmas piros csík éktelenkedett, feltehetően a bicikli kormánya karcolt meg. Csak halványan vérzett, szinte semmiség, azonban erősen húsomba mélyedt s ahogy telt az idő a fájdalom csak nőtt.

Csodálatos – bosszankodtam – el kell jutnom a kórházba, csúszott ki halkan a számon.

Nagy nehezen sikerült leintenem egy taxit, ami valósággal csoda, és a szerencsém számlájára írom, hogy volt épp egy szabad jármű ami meg is állt a jelzésemre.

Nehezen odabotorkáltam a hátsó ajtóhoz majd nagy bénázva beszálltam. A sofőr csak furcsán nézett rám a visszapillantóból, látszott az arcán, hogy türelmetlen és ennek egy nagy sóhajjal adott hangot, ahogy becsuktam az ajtót.

– Na, hová vihetem? – Sürgetett mogorván.

– A legközelebbi kórházba legyen szíves – válaszoltam egész egyszerűen, nem törődve a modorával.

Hozzá vagyok szokva, hogy körülöttem mindenki siet, türelmetlen, sokszor rajtam töltik ki a frusztrációjukat. Egy fáradt taxis már meg sem kottyan. Ma már minimum ő a negyedik, ha a buszsofőrt nem számolom bele reggel, aki csak szimplán rámförmedt, hogy hagyjam a francba már a bérlet leolvasót, biztosan rossz a kártyám, és addig nem tud indulni amíg én ott állok. – Valójában a leolvasó azon a buszon egy őskövület, szinte már minden azzal egykorút lecseréltek erről viszont nem én tehetek és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudta, mégis engem dorgált meg.

A taxis rögtön észbe kapott és látszott rajta, hogy az úti célom hallatán rájött, nem az a célom, hogy vele szórakozzak, csak szimplán van valami bajom és segítségre szorulnék és nem arra születtem, hogy az ő napját rosszabbá tegyem.

– Oh, de jól van hölgyem? – Vett vissza azonnal és váltott normális hangnembe.

– Igen, csak elsodort egy biciklis az előbb, kicsit fáj itt - ott – válaszoltam, mire ő megnyugodott s indult is – feltehetően mert megbizonyosodott arról, hogy nem fogok a kocsijában elpatkolni. Bár nagy eséllyel más már ezt megtette helyettem a szag alapján, amit a kárpit árasztott magából, így az autójának valószínűleg nem én lennék a legnagyobb problémája.