Idegenek Emlékekkel

2. rész

-Ne, ne,ne,ne,NEEEE!!! Nem, ez nem történhetett meg! Kérlek nee.- Zokogtam fel a korház padlóján....

~~~2 nappal előbb~~~

Anya elképesztően aggódott, apa nem vette fel a telefont már legalább 2 órája hívogatjuk, de semmi. Igazság szerint én is aggódok... Kiszáltam a kocsiból levegőzni kicsit. Ahogy sétáltam egyre előrébb a sorban egyszer csak az árokban egy fehér valamit láttam... Oda mentem megnézni. Egy rendszám tábla volt ~biztos a szamélyautónak lehet a rendszámtáblája~ gondoltam magamban. Megfordítottam és elolvastam ami rá volt írva... KKJ-553... A táblát magamhoz szorítva mentem vissza anyához... 

-Anya...- szólítottam meg remegő hangon amikor mögé értem. Ő hátra fordult és rám nézett, majd a kezemben lévő rendszámra majd a szemembe... kitudtam olvasni az íriszeiből, hogy tudja mi történt, csak nem akarja elhinni. Kiveszi a kezemből a tárgyat és elolvassa... láttam ahogy ajkai megremegnek, szemeit ellepi a sok könny melyek kifolynak onnan és ellepi arcát a sós nedvesség...rám nézett majd beült a kocsiba én követtem őt kifordúlt a sorból nagy nehezen és a túl oldalon megállt, ez után kiszállta a járműből majd én is, lezárta a kocsit és siető léptekkel a kocsisor elejére mentünk... Ami ott volt sose felejtem el, a jól ismert autó fejjel lefelé szarrá törve feküdt körülötte minden csupa vér és üveg szilánk,

- Hölgyem! Önöknek nem szabadna itt lenniük...

- Ismerem azt az embert akivel a baleset történt hozzá tartozók vagyunk...- mondta anyám remegő hanggal... A pasas aki ránk szólt csak együtt érzően nézett ránk majd oda kísért a mentősökhöz, akik megmondták, hogy menjünk a korházba. Visszasiettünk a kocsihoz, majd mentünk is a klinikára. Oda érve berontottunk és bemondtuk a nevet, majd megmondták, hogy éppen a 3. emeleti műtőben vannak és műtik. Anya megpróbálta felhívni  apámat aki megint csak nem vette fel... ugyérzem kezd egyre feszültebb lenni ez az egész helyzet... írtam Dave-nek, hogy a korházban vagyunk és, hogy biztos nem érek oda. Erre csak annyit írt, hogy rendben majd legközelebb ő megy most nem tud írni. Körübelül fél órát várhattunk, mire kinyílt a műtő ajtaja és egy orvos lépett ki rajta, majd elénk sétált és anyára nézett...

- Maga Anastasia Rain?- kérdezte a férfi feszülten.

-Igen én.

-sajnálom, de a ....- innentől már nem hallottam mit mondott az orvos,  a fülemben dübörgő vér miatt, csak annyit láttam ahogy anya a szája elé kapja a kezét és elkezdett sírní... fel sem fogtam a dolgokat csak álltam és hagytam, hogy a sós könnycsepjeim végig follyanak az arcomon... nem bírom felfogni... Meghalt... Meghalt az a személy akire bármikor számíthattam, aki ott volt az első lépésemnél, az első szavamnál, aki vigyázott rám mikor senki nem tudott, akihez áttudtam menni bármikor amikor csak egy kis magányra és csöndre vágytam... A bizalmasom és lelki támaszom... Ott feküdt az előttem lévő helységben egy ajtó választott el minket... Vártam, hátha kiront és megszólal, hogy meglepetéééss igazából élek csak vicceltem, majd boldogan oda rohan hozzám és anyához megölel és megnyugtat minket miközben folyton szidjuk, mert ez nem volt jó vicc... Kár, hogy egyáltalán nem volt vicc... Nem jött ki és nem ölelt meg minket... sőt már soha többet nem fog ölelő karjába zárni... talán anyának a legnehezebb végülis neki a fivére volt a bátyja aki ott volt vele mindig, akivel felnőtt, akivel együtt járt el bulizni...

-Ne, ne,ne,ne,NEEEE!!! Nem, ez nem történhetett meg! Kérlek nee.- Zokogtam fel a korház padlóján, miután észhez tértem és felfogtam mi történt. Anya telefonja megcsörrent, Apa neve villant fel a képernyőn... felvette majd bele szólt...

- Szia szívem miért hívtál??? 

-Elmondom neked drága férjecském, hogy éppen a korházban vagyok a lányunkkal, mivel a sógorod meghalt egy autóbaleset miatt de te nem vagy képes felvenni azt a cseszett telefont...- egy kis ideig csönd volt, majd újra megszólalt...- Áháá szóval vásároltál és nem vetted észre, hogy hívlak... ahamm... értem rendben... otthon találkozunk és megbeszéljük...- mondta anya ilyesztően nyugodt hangon... még beszélt pár szót az orvossal, majd kimentünk a korházból, beszáltunk a kocsiba és haza hajtottunk... egész úton csönd volt közöttünk, anya próbálta magát erősnek mutatni, de láttam a könnycseppeket amik a szeméből csordultak ki... Amint beértünk a házba írtam Dave-nek, hogy most értem haza majd ha ráér írjon és mesélek neki, de csak leláttamozta az üzenetemet... Persze ilyenkor nincs velem mikor szükségem lenne rá... Felmentem a szobámba fogtam a pizsamámat, majd elmentem lezuhanyozni. Bekapcsoltam telefonon a Mr.Kitty- After Dark című zenét, majd felmentem instagramra... Bár ne tettem volna meg....

Szóval drága olvasóim már ha még van itt valaki... Ez a rész nem lett a leghosszabb, de igyekszek mostmár sűrűbben írni és hosszabbakat is remélem azért tetszett ez a rész és ha igen akkor vote-olj kérlek. Legyen jó napotok/estétek/reggeletek!<3