Itt a harmadik fejezet, nem hittem hogy ennyit fogok írni de hát mégis megtörtént...
"Menjetek, keltsétek fel Dorkát" szólt anya Hannának és Lalinak.
Erre a mondatra azonnal felébredtem a szomrú valóságba. Gyűlölöm ha ők keltenek fel. Fogják, kicsapják az ajtót, de úgy hogy ahol a kilincs nekinyomódik a falnak, ott már egy kisebb lyuk van. Aztán bejönnek és elkezdenek ordibálni, tapsolni és rázni az ágyat. Gyűlölöm. Nagyon. Nagyon...
Éppen készültek elkezdeni szegény ajtóm kiszakítását mikor:
"Fentvagyok, nem kell hogy felkeltsetek!" ordibáltam feszülten.
Szemeim szinte szikrát szórtak. Nem értem hogy anya miért nem bírja felfogni hogy ez mennyire el tudja rontani a reggeleket.
Betettem a fülesem és elkeztem zenét hallgatva kimentem a konyhába és gondolkoztam hogy mit csináljak magamnak. Végül úgy döntöttem hogy eszek egy kis dinnyét, tudom hogy szokatlan döntés, de oda vagyok a lédús gyümölcsökért.
Éppen levágtam a dinnyeszeletemet, amikor anya megbökte a vállam.
"Nem akarsz valami rendeset enni? És miért hallgatsz folyton zenét, legalább ötödjére tettem fel ezt a kérdést és csak most hallottad meg, úgy hogy megböktelek."
Hogy miért hallgatok ennyire hangosan zenét? Kemény 5 hónapja folyamatosan fáj a fejem. Anyát ez első 2 hétben érdekelte a probléma, de az elmúlt 3 és fél hónapban már mindenki tett rá magasról. Olyan mintha migrénem lenne csak nagyon sok ideig. Ha elég hangos a zene néha képes elterelni a fájdalomról a figyelmem. Apa szerint csak kitalálom hogy fáj a fejem. Bárcsak...
Az evésről meg ne beszéljünk inkább. Kétféle állapotom létezik. Az első, amikor csak zabálok amennyit jól eszek és nem igazán figyelek hogy mit és mennyit. Akkor abban a pillanatban boldog vagyok. Aztán beüt a bűntudat és jön a második. Amikor alig eszek, nem is igazán mozdulok meg és koplalok. Egész nap kétszer eszek csak, ebédelek aztán meg 6 környékén vacsizok. De akkor is csak nagyon keveset eszek, és igazából nem is kívánom a kaját. Inni így is úgy is rengeteget iszok, azzal szerencsére nincs problémám.
Evés közben többnyire youtubeozni szoktam vagy Kírával írogatni. Eppen most akarom megnézni a tegnap este küldött üzeneteit, amit jó barát módjára ignoráltam, hogy olvasni tudjak. Utólag visszanézve nagyon szar estéje lehetett. Megírta hogy lehet hogy elcseszte a jövőjét. Szuper... Itt vagyok egy mentális idegösszeroppanás szélén és oldjam meg a problémáját. Megírtam neki hogy: "Bocsi, ez nekem most nem megy, nem tudok mit mondani"
Elküldtem. Lehet nem kellett volna, de már mindegy. Kitörölni nem fogom. Elolvasnám a csoportunk üzeneteit de véletlenül félrenyomtam...
Legutolsó üzenetem: "Bolog névnapot <33". Ez 23-án volt. Akkor volt Bence névnapja. Ő az a bizonyos Valaki. Ma 27-e van és azóta nem nézte meg. Nem is fogja. Ignorál, nem akar velem beszélni. Mióta összejöttünk egyszer hívott el randizni. Újra elvesztem a gondolataim között miközben reggelizem, bár nem nagyon tűnt fel senkinek, nem szoktak annyira rámfigyelni hogy feltűnjön valakinek.
Az a bizonyos randi:
A találkozó fél 2-re volt megbeszélve a pláza előtt, egy romantikus komédiát néztünk, ezt ő találta ki. Ha rajtam múlik akkor egy akciófilmet néznénk. ezt neki is elmondtam, de a szülei nem engedik hogy 16 karikás filmet nézzen, nem értem miért. Éppen a Fekete özvegyet akartuk volna megnézni, de a szülei megvétózták. Én meg kiakadtam rajta. Nagyon. Eredetileg sétálni akartam volna menni a parkba a város közepén de nem engedték el. Fura családjuk van.
Háromnegyed 2-kor felhívtam hogy hol van, azt mondta nemsokára érkezik. A szülei hozták én meg ott álltam a biciklimmel. Nagyon furán éreztem magam. KIcsit kellemetlen volt de túléltem.
KItalálta hogy a jegyeket ő fizeti, nagyon édes volt tőle. Páros popcornt vettünk mert miért ne, az tökéletes lesz gondoltuk. A film eredeti kezdésének időpontja után egy nagyedórával bejutottunk, de szerencsére még csak a reklámok mentek.
A film egész jó volt bár nekem nem tetszett. A film közben volt egy kisebb rohamom bár senkinek nem tűnt fel. Alig kaptam levegőt és nem fogtam fel mi történik körülötem. Nem tudtam hol voltam. Nem tudtam hogy kerültem oda. Nem láttam mást mint nagy színes pacákat a vásznon. Nem hallottam semmit. Aztán szépen lassan megnyugodtam. Elkeztem szépen lassan magamban számolni. 1, 2, 3, nagy levegő. 4, 5, nyugalom. 6, 7, 8, nagy levegő. Visszatértek a hangok. 9, 10 látok. Az a rémisztő hogy még a melletem ülőknek sem tűnt fel hogy saját magammal küzdök az irányításért.
A film további része nyugalomban telt, majdnem elaludtam. Ez sem tűnt fel Bencének. Aztán vége lett a filmnek és meghívott egy fagyira. Ha nem fogja a kezem a moziból kimenet nem hiszem hogy kijutottam volna onnan. Miután megettük a fagyit egy kicsit sétálgattunk aztán elköszöntünk egymástól.
Ez az első randim története. És csak a pánikroham maradt meg. Semmi más. Talán még az az érzés hogy senki sem figyel, vagy veszi észre hogy mennyire küzdök minden egyes levegővételért. De amúgy hogy is számíthattam másra. Egyszer valami jó is történne velem... Soha nem fog megadtni az az alkalom.
Aztán amikor anya otthon megkérdezte hogy milyen volt csak annyit tudtam kinyögni hogy: "Jó" bár nem volt túl meggyőző. Szegény Bencével nem volt semmi baj. Ő nem csinált semmi rosszat. Max annyit hogy talált magának egy olyan idiótát mint én.
A délutánt a szokásos tevékenységekkel töltöttem. Pontosabban akartam de nem jött össze. Ehelyett sírtam. Megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim és ez ellen senki nem tudott semmit tenni. Már lassan 7 óra vagyis legalább 3 órája itt fekszem és sírok az ágyamon. Anyáék elmentek vásárolni szóval egyedül voltam itthon.
Amikor egy kicsit jobban összeszedtem magam kimentem a szobámól és monoton mozdulatokkal, szinte egy robotként elkeztem rendetrakni és énekelni. Egy idő után táncoltam is egy kicsit, ami az energiámból tellett.
Egy félóra múlva hazaértek a többiek én pedig elvonultam. Este Kíra megint írt és kérdezte hogy milyen volt a randi. Mindent elmeséltem kivéve a pánikrohamot és a következményeit. Arra fogtam hogy lehet hogy napszúrást kaptam, ami egy óriási nagy hazúgság mivel csak este szoktam kimozdulni kutyát sétáltatni.
Egész este azt hallgattam tőle hogy milyen szerencsés vagyok. Nem éreztem magam annak. Úgy éreztem hogy most csak mégegy kést adtam az életnek amit belémdöfhet, bár ezt nem mondanám el senkinek.
Az este további részében a problémáit hallgattam, el kellett végre mondania valakinek hogy kiadja magából. Én meghallgattam, bár nem igazán fogtam fel, de úgy tettem mintha igen és bólogattam. De ennyi tökéletesen elég volt neki. Így kicsit jobb volt elaludni, azzal a tudattal hogy legalább az egyikünk kiadta a problémáit.
Ez az új fejezet, a következőt folytatom a jelen nézőpontjábol vagy megyek tovább a szerelmes vonalon, nem tudom. Ha valaki hasonló érzésekkel vagy problémákkal közd ajánlom nekik hogy írják le és jobb lesz, bár nem hiszem hogy bárkihez is eljut ez az üzenet.
