Talán

12.

dedicated to: NikiKrpl

Az együtt töltött este végül nagyon jól telt. Egy családi étterembe mentünk, és rengeteget beszélgettünk a legkülönfélébb dolgokról. Olyan jó volt annyi idő után végre együtt lenni velük, akik a legfontosabbak az életemben! Nagyon hiányoztak, és ezt csak most éreztem igazán. Tudom, hogy szükségem van rájuk. Tény, hogy hivatalosan már felnőtt vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy el kéne szakadnom tőlük. Szeretem őket, és ezen semmi nem fog változtatni.

Másnap hétvége volt, de apunak és Chloe-nak el kellett utaznia pár napra üzleti dolgok miatt, Nolan pedig úgy döntött, hogy csapnak egy pasibulit a csapattal. Nem akartam belerontani a programjukba, így én inkább nemet mondtam, mikor hívtak, hogy menjek velük.

Nem sokkal azután, hogy a bátyám elment, jött egy üzenetem, ugyan attól a személytől, aki előzőleg azt a fura és creepy üzenetet írta.

„NEMSOKÁRA TALÁLKOZUNK, SKY”

Na jó. Ez már egy kicsit sok nekem. Nem tudom, mi baja van az embereknek, hogy amikor már minden rendbe jönne, mindenképpen kell valami, ami visszalök abba a gödörbe, amiből sikerült kimásznom.

Mivel nem volt jobb dolgom, így gondoltam, lezuhanyzok és megmosom a hajamat. Nagyjából másfél óra múlva készen voltam, és a hajam is száraz volt. Megnéztem pár részt a sorozatomból, de kezdtem nagyon elunni magam így egyedül. June-t nem akartam zavarni, mert az unokatesójával találkozak, Nolan pedig még mindig nem ért haza.

Ám ekkor mintha csak hallaná a gondolataimat, csengetett a bejárati ajtón. Biztos voltam benne, hogy ő az, hiszen apuék elutaztak, más pedig nem keres szombaton hatkor.
Nolan hajlamos volt itthon hagyni a kulcsát, így gyakran kénytelen voltam kinyitni neki belülről. Már nem is csodálkoztam rajta, csak leballagtam az emeletről, és kérdés nélkül kinyitottam. Ez pedig egy nagy hiba volt a részemről. Jegyezzétek meg: ne nyisd ki úgy az ajtót, hogy nem tudod, ki áll mögötte.

Az én esetemben ez nem volt más, mint… Peter. Igen, az a Peter, aki először becsapott és elárult, majd évekkel később újra felbukkant, hogy felforgassa az életemet.

-Te meg mit… - kezdtem de nem tudtam befejezni, mert közbevágott:

-Milyen jó látni téged! De te mintha meg lennél lepve. Csak nem gondoltad, hogy minden következmény nélkül megúszod, amiért kiraktak a kosárcsapatomból? – kérdezte, közben pedig engem arrébb lökve bejött a házba.

-Peter, most azonnal húzz el innen! – utasítottam, és kitártam az ajtót, jelezve, hogy neki itt semmi keresni valója sincs.

-Ugyan, azt hiszem, van mit megbeszélnünk. Csukd be szépen azt az ajtót – mondta megtévesztően nyugodt hangon.

-Azt mondtam, menj el! – emeltem fel a hangom, mire rámkiabált:

-Csukd be az ajtót!

A hangjára összerezzentem, de hamar visszajött a hangom, és nem hagytam magam.

-És mi lesz ha nem?

Abban a pillanatban csattant a pofon, de olyan erősen, hogy nekivágódtam a falnak. Amíg felocsúdtam a döbbenetből, Peter becsukta az ajtót, és vészjóslóan nézett rám. Már nyoma sem volt az előbbi hangulatának, teljesen átvette  a helyét a gyűlölet, szemeiben az őrület tüze lobogott.

-Hála a kis bátyádnak, kiraktak a csapatomból. Tudod, mit jelent ez? Nincs egyetemi ösztöndíj. Minden tervem ment a kukába, hála a kislányos hisztidnek. Ez pedig nem maradhat büntetlenül – lépett közelebb, és a hajamnál fogva felrántott a földről, majd a szemembe nézett: