Hideg játék - ln.

3.

Nagyot haraptam a szendvicsembe, majd belöktem a gyár súlyos ajtaját. Nagy volt a mozgolódás, mindenki fejvesztve futkározott. Harper a pult mögött állt, szokásos lekezelő mosolya lustán pihent az arcán.

– Jó reggelt! – integettem felé, mire szemei majd kiestek a helyéről.

– Neked nincs rendes ruhád? – vonta fel a szemöldökét. Ritka pillanatok egyike volt a mai, ugyanis egy bő farmer volt rajtam és egy szűk, fehér trikó. Hajamat kócos kontyba fogtam. Ha akartam volna, se tudtam szebben felöltözni. Nem telt szebb ruhákra, de én így éreztem magam jól.

– Tudom, hogy tetszik a csizmám! – villantottam meg a fogaim a lánynak. Fogalmam nem volt hova kell mennem, így az első megállóm Tina volt, aki oda adta a munkaruhám. Egyszerű fehér póló, a csapat lógójával.

– Át is öltözöl? – kérdezte miközben az utolsó pólót is átnyújtotta. Bólintottam. – Ha ott befordulsz – mutogatott. – Ott van az öltöző. Üdv a csapatnál Isla! – kedves mosolya volt. Szimpatikus lány.

– Köszönöm – vettem el tőle a ruhákat. Könnyed léptekkel mentem az öltöző felé, halkan dúdolgattam a fülemben szóló zenét. A szabad kezemmel nyitottam be a szobába, ahogy feloltottam a lámpát, szemem labda nagyságúra növekedett, szinte hallottam, ahogy az állam hangosan csattant a földön. Lando valami lánnyal álldogált a sötétben. Kettőjükre meredtem, közben kezemből kiesett az összes ruha. A szegény lány próbálta eltakarni valamivel magát, Landot nem nagyon érdekeltem, alsó gatyában támasztotta a falat. Arcáról semmit nem lehetett kivenni.

– Mit keresel itt? – hangja unott volt.

– Itt dolgozom – világosítottam fel. – Te most komolyan az öltözőben... – kerestem a szavakat. – Legalább a pólódat add már oda szegénynek! – dörzsöltem meg az arcom és lehajoltam a ruháimért. Fújtatva húzta le magáról az anyagot és annak a szerencsétlennek dobta.

– Jól van, most már menj vissza dolgozni! – utasította és elkezdte kitolni az ajtón a lányt, aki hang nélkül tűrte ezt az egészet.

– Fordítva van rajtad a póló! – kiabáltam utána. Visszafordultam Lando felé. – Egy igazi féreg vagy!

– Örülök, hogy itt vagy Hilda! – bújt vissza a cipőjébe.

– Úgy hívnak, hogy Isla – szorítottam össze a fogam. Mesterien tudott felidegesíteni.

– Nem tök mindegy? – szólásra nyitottam a számat. – Úgysem maradsz sokáig – gúnyosan felnevettem.

– Jó hogy mondod, összeírtam a mai edzés tervet! – nyomtam a kezébe a táskámból előhalászott füzetet. Lando unottan belelapozott.

– Miért ennyire színes? – lapozgatta. Egész éjjel ezt irogattam.

– Hogy átlátható legyen! – büszke voltam rá, hisz rengeteg munkám volt benne.

– Már ne is haragudj, de ez nem az általános iskola! Ne színes legyen, hanem hasznos! Ha nem tudod hozni a színvonalat, akkor inkább fel se vedd azt a pólót! – adta vissza nekem és ezzel sikeresen a lelkembe tiport. – Nincs szükségünk ilyen apuci pici lányára! Megértetted? – A földet pásztáztam, míg nyeltem egyet. Elvettem tőle a füzetet és a mellettem álló kukába hajítottam. Menjen a fenébe! Lando meglepődve bámulta a még mindig mozgó kukát.

– Meg – válaszoltam neki, a mellette lévő falat bámulva. Nem tudtam ránézni. A göndör hajú fiú arcán átsuhant valami, mikor belenyúlt a kukába és kihúzta a füzetet belőle. Leporolta és újra átnyújtotta, de most sokkal másképp. Lassan vettem el tőle.