Hideg játék - ln.

27.

Az élet megtanított arra, hogy nem mindenki érdemel boldog befejezést, de sose gondoltam volna, hogy én is közéjük tartozom majd. Azt hittem szenvedtem már eleget. Talán ebben is tévedtem.

– Tíz ötven lesz! – motyogtam, szavaim épp olyan üresen csengtek, mint amilyen a szemem is volt. A velem szemben álló férfi elém tolta a pénzt, majd felkapva a könyvet elviharzott. Isaac mellettem ült, csupán biztató mosolyt küldött felém. A régi pénztárgépre meredtem. Két hete dolgoztam ismét a könyvesboltban, a kórházban és a lakásommal szembeni pizzériában. Egy perc nyugalmat sem hagytam magamnak, ha tudtam aludni négy órát, azt már egész jónak könyveltem el. Két hete pont ilyenkor estem be a könyvesboltba, csurom vizesen, összetörten és mikor Isaac döbbenten a szemembe nézett, csak annyit tudtam kinyögni, hogy: "Igazad volt." Azóta sínylődtem itt. Igazából mindenhol. Azóta érzem, hogy semmi értelme az életemnek. Egy senki vagyok. Egy gettó töltelék akinek semmije sincsen. És a beismerés oly erősen csapott mellkason, hogy összerogytam alatta. Thomas mohó mosollyal nézné mi lett belőlem. Végre elégedett lenne. Talán tényleg igaza volt. Hiba, hiba, hiba! 

– Mikor ettél utoljára? – rántott ki Isaac halk hangja a mérgező gondolataimból. Felé néztem, szemem olyan üveges volt, mint a velem szemben levő kétszárnyú ablak. Arcom leginkább egy maszkhoz hasonlított. Hetek óta nem lehetett rajta mást látni, csak egy komor álarcot. Én magam sem tudom – vágtam volna rá legszívesebben. Talán egy napja. Talán több.

– Reggel mielőtt ide jöttem – húztam végig az ujjam a hosszúkás, kopott asztalon. Rég lekopott már róla a festék. Pislogtam párat, olyan volt mintha még azt is elfelejtettem volna. Az világos lámpák bántották a szememet, inkább a sötét égre figyeltem az ablakon kívűl.

– Az előbb azt mondtad éjszakáztál a kórházban. Isla... – elhúztam a számat. Fenébe.

– Útközben...

– Ne hazudj! Ez így nem mehet tovább! Teljesen tönkretetted magad! – haha. Nem. Nem én tettem tönkre magam. Én csak próbálom menteni magam a teljes összeroppanástól. – Mégis miért nem lépsz ki az étteremből? – állt fel lassan és jéghideg bőrömhöz ért. Elhúzódni se volt kedvem. Nem volt erőm semmihez. Már nem.

– Mert akkor otthon kell lennem – vágtam rá, mielőtt átgondolhattam volna. – És én nem akarok otthon lenni – mert minden rá emlékeztet. Ott van az illata, a ruhája, az emléke. És én nem akarom még csak látni se.

– Akkor ezért aludtál múlt héten egy padon? – meresztette rám nagy szemeit. Megforgattam a szemem. Szőke haja most is kifogásolhatatlan volt. Régen ez tetszett. Most meg mindenhol azokat a kócos barna fürtöket, meg a hozzá tartozó kékes zöldes szemet látom. Lehet megőrültem?

– Nem volt értelme haza menni. Két óra volt a két műszak között – vontam vállat. A láthatatlan teher a vállamra ült, úgy húzott le, mint egy kő az óceán mélyére. Megnyaltam kiszáradt ajkaim és újra az ütött, kopott asztalt kezdtem tanulmányozni.

– Figyelj Isla, ha szeretnél róla beszélni, hogy mi történt a szigeten én meghallgatlak! Csak kérlek ne csináld ezt magaddal – kikerülve a könyvespolcok felé indultam. A régi kedvenc helyem az emeleti ablakban. Hányingerem lett tőle. Ahogy az áfonyás fánktól és a zöldteától is. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Leginkább magamat. – Mikor kiszabadultál Thomas karmai közül se voltál ilyen rossz állapotban... – ez megállásra késztetett. Egy pillanatra eltorzult az arcom a visszatartott könnyektől, a számhoz kaptam a kezem. Fájt. Annyira nagyon nagyon fájt. Két hete sírtam utoljára. Mintha egyszerűen nem tudtam volna többet sírni. Pedig akartam. Annyira akartam, megkönnyebbülés lett volna.