SEGÍTENI RAJTAD | Charles Leclerc |

Első fejezet

A részt csak saját felelősségre olvashatják a 16 éven aluli olvasók!

Köszönöm!

.....

Olykor hajlamosak vagyunk rossz döntéseket hozni, életkortól, nemtől függetlenül. Ezzel azt hiszem, semmi baj sincs, hisz' ahogyan a mondás tartja, hibázni emberi dolog. Döntések sorozata keresztezi az életünket, ezek közül akadnak olyanok, amelyeket akár egy pillanat alatt meghozunk, de néhánynál csak napokkal később állunk készen bármiféle elhatározásra jutni. Ez attól függ, mégis mekkora a súlya az egésznek; következmények nélkül megússzuk az egészet, vagy nagy port kavarunk magunk és a környezetünk körül. Természetesen létezik harmadik opció is, a hirtelen döntéshozatal, amivel képesek vagyunk ugyanúgy felkavarni az álló vizet.

Charles valószínűleg nem annyira gondolt bele, mégis mit tesz maga körül, ha hátat fordít nekem, és a közös múltunknak.

Olyan volt, mint egy nagy erejű hurrikán, amely pillanatok alatt tönkreteszi az emberek életét. Egyszerre tépte szét a lelkem, rombolta le az önbecsülésem, a férfiak iránt felépített bizalmammal együtt. Esélyt sem adott kettőnknek, még arra sem, hogy megszilárdítsuk a kapcsolatunkat. Nem vágyott harcra, hiába a megmenekülésünk volt a cél, inkább csendben, gyávaként viselkedve tovább állt, magamra hagyva engem a szétmarcangolt szívemmel. Elpusztított bennem mindent, emiatt pedig egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy képes leszek ekkora mély gödör után talpra állni, és folytatni ott az életemet, ahol a monacóinak már semmi keresnivalója nem lesz.

Az első hét volt leginkább lelkileg megterhelő. Az agyam az együtt töltött évek boldog emlékeivel volt ki tapétázva, a hatalmas apartmant a tőlem kapott parfümjének kellemes illata lengte be. Ha akartam sem tudtam volna másra gondolni, mert szánt szándékkal tettem magamnak keresztbe mentálisan, újra és újra.

A hét végén, pénteken, ahogyan azt a Messenger üzenetében is írta, a barátai valóban eljöttek a cuccaiért.

Egész végig kínos csend uralkodott közöttünk, csupán a levegővételeink hallatszottak, illetve az a néhány póló és lábbeli puffanása, amik végül a fekete sporttáska aljára zuhantak.

Valahogy én is úgy éreztem magam, mint egy alig használt ruhadarab, amire ha már nincs szükség, vagy eldobjuk, vagy jó messzire és mélyre tesszük, hogy sose találjunk rá.

Amikor végeztek, tétlenül álldogáltak velem szemben a nappaliban, közvetlenül a bejárati ajtó előtt. Egyikünk sem tudta, mit csináljon. Én összefont karokkal, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyomat néztem a két fiúra, ők mindketten alaposan végig mérték a testem minden egyes négyzetcentiméterét, majd tekintetünk a feldagadt, véreres szememre tévedt.

Riccardo amíg továbbra is egy helyben állt, kezében a fekete sporttáskával, együttérző arckifejezéssel, addig Thomas másodpercek töredéke alatt cselekedett, és anélkül hogy bármit is mondott volna, szorosan az ölelésébe vont.

El akartam lökni őt magamtól, majd rá zúdítani az összes létező fájdalmamat, amit a legjobb barátja okozta számomra. Ujjal mutogatni rá, mint az egyik bűnösre, aki tudott erről az egészről, mégsem szólt egy szót sem.

De ezek a jelenetek csupán a képzeletem szüleményei voltak, hiszen a valóságban ennek ellentéte zajlott le. A napok óta tartó étvágytalanságom okaként már egészen vékonnyá vált karjaimmal ugyan erőtlenül, de annál nagyobb köszönettel öleltem át a derekát, a fejemet pedig mellkasára fektettem.