SEGÍTENI RAJTAD | Charles Leclerc |

Második fejezet

A részt csak saját felelősségre olvashatják a 16 éven aluli olvasók!

Köszönöm!

....

Gyógyszerfüggőség - egy olyan szó, amely mély jelentéssel bír, és megannyi borzasztó történettel összekapcsolható. Amikor egy ember napjait, heteit, hónapjait, egy közepes méretű keserű pirula határozza meg, és irányítja úgy, hogy az adott személynek egy idő után, semmi beleszólása sincs az élete további alakulásában. Minden egyes szem, pofátlanul elveszi először a gondolatait, majd a cselekedeteit, amit ő korábban készségesen átadott neki, nem tudva, ezzel mekkora károkat is okoz magának a későbbiekben. Egy valami számít akkor, abban a helyzetben; hogy tökéletesen ki tudja szakítani az elfajult, utálatos világból, a lelki fájdalom véresre vájó karmai közül, amelyek egyre több és mélyebb sérülést ejtettek rajta.

Charles csak másnap délután Párizsban, egy tizenhatodik kerületi magánkórház szobájának falai között érezte meg először tetteinek súlyosságát, miután öccse, könnyek között számolt be arról, ő miképp élte át azokat a perceket, amelyek bátyjának a biztos megnyugvást jelentették, neki viszont a lélek marcangoló bizonytalanságot.

Amikor először megpillantotta a bátyját, ahogy félmeztelenül, jobbra bicsaklott fejjel a ruhái között a padlón hever, földbe gyökerezett a lába. A sokk teljesen a hatalmába fogta a fiú elméjét; hosszú másodpercekig nem mozdult el a hálószoba bejáratától, csak állt ott, miközben a lélegzetvételei egyre hangosabb visszhangot vertek a fülében, és elnyomott minden külső zajforrást, ami akkor érte őt. Végtagjain pillanatokként enyhe remegés futott végig, lábaival erőtlenül lépett egyet előre, mert úgy érezte, ha nem mozdul valamerre, térdre rogy és abban a helyzetben nem volt biztos abban, hogy képes lesz rövid időn belül talpra állni. Tekintete a belsőjében keletkezett vihar közepette, folyamatosan az előtte lévő látványra fókuszált, emiatt hevesen dübörgő szíve, minden alkalomként egyre fájdalmasabb görcsbe rándult.

Végül nagy nehezen összeszedte magát, legalábbis annyira, hogy odasétáljon a még mindig mozdulatlanul fekvő Charles-hoz. Lépései bizonytalanok voltak, ugyanúgy, mint a lelkében letelepedő, szűnni nem akaró érzések, amelyek mindinkább felerősödtek benne, ahogy közelebb ért hozzá. Fekete cipőjének orra, alig néhány centire volt bátyja elernyedt karjától, eközben összeszorult torokkal nézte a napsütötte, megviselt arcot, ami teljesen idegen volt számára, emiatt a kép, pillanatok alatt beleégett az agyába. Sosem látta még így a fiút, olyan volt, mintha nem is ő, hanem egy másik ember feküdne előtte a parketta meleg lapjain.

Könnyeivel küszködve ereszkedett a térdeire, és míg az egyik kezével Charles nyakához nyúlt, hogy megnézze a pulzusát, addig a másikkal lágyan megérintette verejtéktől csillogó, felmelegedett tenyerét, abban bízva, hogy akár egy apró mozdulattal reagálni tud a cselekedetre. De nem történt semmi, hiába nézte azt szinte megszállottan másodperceken keresztül; ugyanúgy elgyengülve helyezkedett el a talajon. Minden másodperc számított akkor, és az ijedtségtől teljesen elvesztette az időérzékét, a józan eszével együtt, hiszen túl sok volt ez számára, azonban tudta, a bátyja a segítsége nélkül bármelyik pillanatban meghalhat.

– Charles! – rekedtes, csöndes hangja volt az egyetlen zajforrás a falra szerelt órán kívül, aminek monoton kattogása egy idő után a gondolatát is rabul ejtette, ezzel még nagyobb pánikot keltve a fiúban. – Kérlek, ne csináld ezt velem! – a sós, forró cseppek kíméletlenül csípni kezdték kék szemét, néhányuk már az arcán lefolyva hagyott maga után egy nedves csíkot.