Together [𝑱𝒐𝒏𝒈𝒖𝒑 𝒙 𝑯𝒊𝒎𝒄𝒉𝒂𝒏]

1.rész - Váratlan megmentők

Következő kis küldetésünkről sétáltunk vissza házunkba, de út közben nem minden úgy alakult ahogy kellett volna. A piszkos munkákat mindig éjszaka végezzük, most se volt másképp, csak találkoztunk valakivel, valaki olyannal, aki nekünk fontos és rég nem láttuk, de ott volt, nem éppen jó állapotban. A térdéből ömlött a vér, talán meglőtték, bőre hófehér volt, mi meg ész nélkül a segítségére keltünk. Yongguk karjaiban összeesett és elájult.

Jongup: Igen én vagyok Jongup, az a Jongup, akinek egy éve ki kellett volna nyírnia a társait, de nem tettem, és ma meg kellett volna halnom. Tudom, hogy zavaros, elmagyarázom. Egy éve egy bizonyos személy, aki a Park Jinman névre hallgat, megzsarolt először a két bátyámmal, majd a szüleimmel, az életben hagyásuk feltétele az volt, hogy végzek a srácokkal és hogy kicsit játszadozok Daehyun-nal. Esküszöm a csaj halálában nem volt benne a kezem, de legalább most boldog Youngjae-vel. Igen erről is tudok. Szépen eljátszottam nekik, hogy bizony mind az öten hallottak, egy fenéket nem volt szívem megölni őket, ők a második családom, a testvéreim, hisz az utca nevelt minket, annak ellenére, hogy mindenkinek volt és van is családja. Jinman mondván bízik bennem nem járt utána, hogy halottak vagy sem, a családomat meg elengedte. Az egy év alatt igyekeztem szemmel tartani a srácokat, ezért tudok Young hyung és Dae hyung viszonyáról és arról, hogy Yongguk hyung és Zelo végre egy kicsit összemelegedtek. Junhong, (vagyis Zelo, de nekünk Junhong) a legjobb barátom, vagy volt hisz egy éve nem beszéltem egyikükkel sem. Juni nekem mondta el először, hogy szerelmes Yongguk hyungba azt mondta lehetetlen hisz hat év van köztük, de hát nincsen lehetetlen. Ma egy rám kiszabott feladatot végeztem, amikor kiderült, hogy nekem ma nagyon gyorsan végeznem kell magammal vagy más teszi, de akkor egy hónapig kínoznak. A küldetés elvégzése során kerültem balhéba, ahol meglőtték a térdem, én meg elmenekültem. A tervem az volt, hogy felmászok az országházra és leugrom, a megvalósítással több probléma is volt. Az első, hogy én ilyen állapotban egy lépcsőfokot nem tudok lépni, nemhogy egy épület tetejére másszak, a második pedig az volt, hogy nem haltam meg, sehogy, mert megmentettek. -Hé, srácok az nem Jongup? -hallottam meg Daehyun-t és egyből futni kezdtem, de azt hiszem egy térddel, amibe két golyó is van és ömlik belőle a vérem, valamint úgy fáj, hogy azt hittem sikerülni fog meghalnom esélytelen volt menekülésem. Futottam elölük, ők pedig tudták, hogy én vagyok. De vajon ki a gyorsabb? Én sérülten alul táplálva vagy ők öten egészségesen, jó erőben. A kimondatlan futóversenyünket vagy fogócskánkat ők nyerték, mert elestem egy fa gyökerében. Ha nem fájt volna mindenem és nem ájultam volna el, biztosan nevetve mondtam volna Hyungomnak, hogy nyert, egy másodperce úgy éreztem magam, mint amikor kisgyerekek voltunk. -Jongup! Jongup! A fenébe is, tarts ki egy kicsit. -Yongguk hyungot hallottam, tudtam, hogy visszavisznek, haza és azt is tudtam, hogy hatalmas bajban leszünk.

Yongguk: Nem mondtam senkinek, de tudtam, hogy az a rohadék Jinman mire készül, Jongup csak egy eszköz volt a célhoz, akit megöletett volna, amint elvégzi a piszkos munkát. Ma délután elmentem oda, ahol Jongup-nak szállást adott és elhoztam a cuccait. Tudtam, hogy ma szükség lesz ránk. Arra viszont nem számítottam, hogy sérülten elmenekül elölünk, persze nem egész egy perc volt, hogy utolérjük aztán a legcsendesebb utakon mentünk haza, nem akartam, hogy bárki is meglássa, így is tudtam, hogy baj lesz.

Himchan: Amikor megláttam a szemeit és azt a sok érzést, ami azokban a gyönyörű íriszekben csillogott, sírhatnékom volt. Éreztem, hogy örül nekünk, viszont nem akarta, hogy ott legyünk. Féltettem, mivel Yongguk elmagyarázta, hogy mi is történt. Ő a vezetőnk, senkit nem lepett meg, hogy mindenről tud. Jongup, pedig mélyen aludt, édes volt közben, olyan törékenynek tűnt, pedig nem az, mindig ő volt a legerősebb köztünk, lelkileg és fizikailag is. Amíg ő pihent én vele voltam, a fejét simogattam, jó volt újra a közelemben tudni őt. Kék haja a homlokára hullott, de még így is láttam, ahogy összehúzza az arcát. Nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalomtól, mégis csak két golyó is volt a térdében, amiket Yongguk ügyesen kiszedett, vagy csak valami olyat álmodik. Amikor simogattam megnyugodott egy kicsit, úgy simult a kezembe, mint egy kis kölyökkutya.

Jongup: Éreztem, hogy valaki simogat, jól esett, a fájdalom helyett, ami a térdemből áramlott, a puha kezek simítására figyeltem. Próbáltam beazonosítani, még úgyis, hogy aludtam, hogy kihez tartoznak ezek a kezek. Reméltem, hogy Himchan hyung az, hogy is mondjam, én nem voltam még szerelmes, nem tudom milyen érzés. Azt viszont biztosra tudom, hogy a hyung olyan érzéseket vált ki belőlem, amilyet még soha senki. Volt, hogy utáltam, de amikor a bárba voltunk és egy nő úgy közeledett hozzá elkapott az ideg. Ha nevetett, nevettem, ha sírt én is sírtam, és nem mellesleg imádtam húzni az agyát. Nem tudom milyen a szerelem, de ha ez az, akkor csodálatos. Mikor felébredtem, megbizonyosodott, hogy bizony Himchan hyung simogatja az arcomat, ráadásul a fejem az ölében talált kényelemre. Rámosolyogtam, ő meg vissza rám. -Jó reggelt Csipkerózsika! Jól vagy? -kérdezte játékosan. -Naná! Ötcsillagos szállodában vagyok. -céloztam az ölére, vette a lapot, egyből elnevette magát. -A sebedre gondoltam menekülő művész. -nagyon szép gúnynevet adott. -Két golyó után érdekes lenne, ha nem fájna. -válaszoltam egy fokkal komolyabban. -Yongguk kiszedte már belőled. -csak bólogattam. -Srácok! Csipkerózsika felébredt. -nyitott be Daehyun. Pont olyan cserfes, mint volt. Örülök, hogy újra velük lehetek és látszólag nem neheztelnek rám a történtekért, bár lenne miért gyűlölniük.