Desire and Rain

Prológus

Azon a héten kezdődött minden amikor mellénk költöztek. Párszor láttam, ahogyan a kertben játszik vagy az anyukája kezét fogva sétálnak el a házunk előtt, de egy bizonyos esős napig nem szóltunk egymáshoz.

A nappalinkban néztem a kedvenc műsorom, amikor vékonyka kiabálás hangja törte meg a tv-monoton hangját. Az ablakhoz kúsztam, hogy kinézzek rajta. Ő volt az, piros esőkabátban egy csomó szórólappal a kezében miközben Hannibál nevét kiabálta. Elgondolkoztam rajta, hogy láttam e valaha is kutyát a kertjükben, ahogyan azon is, hogy hol lehet az anyukája és miért engedte Őt ki ebben az esőben egyedül.
A fogashoz lépve kezdtem el ugrálni, hogy letudjam akasztani az esőkabátom, ahogy sikerült pedig az ajtóhoz szaladtam. Kilépve egyből megcsapott a hideg levegő és fázósan húztam jobban össze magamon a kabátot, miközben a lány felé lépkedtem.
-Szia, nem láttad erre véletlenül Hannibált? – kisírt szemekkel nyújtotta felém a szórólapot, amin alig kiolvasható kézírással írták rá a kisállatt nevét, címét és hogy keresik. Elképedve néztem vissza a lányra, kisírt szemei reménnyel figyeltek hátha a hőse leszek aki megtalálta a cicáját. És én azt akartam lenni, egy hős.
– Hannibál egy macska? Elégé félelmetes név ez egy cicának. – jegyeztem meg, gyermeki logikámmal.
-Nem mindig az esőt kell észre venni egy viharban. Érdemes inkább a szivárványra figyelni ami mögötte húzódik meg. – Durcás arckifejezésén mosolyognom kellett és elvettem tőle a szórólapokat. – Segítek megkeresni, de ez mit jelent? – Indultam el előre, ahogyan az eső ellenére is de próbáltam felragasztgatni a fákra a lapokat. -Nem tudom, az anyukám szokta mondani. – mosolyodott el, és már ott akkor éreztem, hogy ez a mosoly lesz az egyetlen amit csak magamnak akarok tudni.
És igen. Megtaláltuk Hannibált aki mégcsak el sem tűnt igazán, hisz mindvégig otthon volt. De ez, és egy kiadós nátha hozott  össze kettőnket, amiért kicsit sem bántam, hogy aznap kimentem az ajtónkon, hogy segítsek egy lánynak az esőben.