Sacrifice

Prológus

Jude szemszöge:
Tétlenül álltam a bejárati ajtó előtt. Az idő már kissé csípős volt, ezért összehúztam sötét kék pulcsim cipzárját, és tovább bámultam lábam elé.

Nem megyek be - gondoltam, de tudtam, hogy ez nem valósítható meg, az utcán alvásnál talán még ez is jobb. Mary szülei utáltak, biztos nem engedték volna, hogy huzamosabb ideig náluk maradjak, és igazából nem is volt semmi kedvem a lány tapogatását és erőltett csókjait tűrni, felfordult tőle a gyomrom. A régi barátaimhoz pedig nem mehettem, már így is eléggé szégyelltem magam.

Így hát tétován a kilincsre tettem a tenyerem, és lassan, amilyen csendesen csak lehetett, lenyomtam. A nyílászáró halkan megnyikordult, majd résnyire nyílt, ezzel megerősítve, hogy apám otthon tartózkodott. Ha nem így lett volna, valószínűleg a kulcsomra is szükség lett volna.

- Jude? Te vagy az? - hallatszódott az üvöltés a nappali környékéről. Úgy tűnik meghallott. A hangja mélyen, mennydörgőn hatott, szavai ércesen és kásásan szóltak, mintha egy mázsányi tégla nehezedne mellkasára. Már megint ivott.

Nem válaszoltam. Nem akartam megszólalni. Sőt, nem is csak nem akartam, inkább féltem, egyenesen rettegtem. Egy rossz megszólalás, egy félrecsúszott mozdulat, és megteszi. Megteszi azt, amit majdnem minden nap megtesz.

- Jude, az isten szerelmére már! Csukd be azt a rohadt ajtót, bejön a hideg! Te fizeted a kurva számlákat?

Összerezzentem. Nagy levegőt vettem és beléptem, elzárva a hideg forrását. Kabátomat az akasztóra dobtam, és kibújtam régi, szakadt tornacipőmből. Lehajtottam a fejem, idegességemben a szám vékony vonallá préselődött. Igyekeztem minél kisebbre összehúzódni, és némán felosonni a szobámba.

- Már köszönni sem bírsz apádnak? - Elfojtott nyögés, majd döngő lépések szűrődtek ki, aznap nem hagyta annyiban a dolgot. - Hol voltál eddig?

Ennyi. Most már nem menekülhettem meg, már nem futhattam fel az emeletre, hogy bezárkózzak.

- Suliban voltam - feleltem visszafogottam, nagyot nyelve. Kiegyenesítettem a hátam, államat felszegtem. Kezeimet az oldalam mellé kényszerítettem, ezzel megakadályozva, hogy rossz szokásomhoz híven tördeljem ujjaim. Nem hagyhattam, hogy bármit is kifogástalannak ítéljen rajtam, tartásomat és szorongásomat is le kellett küzdenem, nem lehettem gyenge.

"A fiúk nem sírnak. A fiúk egyenes háttal tűrnek. A fiúk nem félnek, a fiúk bátrak. A fiúknak nincs szükségük senkire." Visszhangzottak apám szabályai az elmémben újra és újra, egyre erősödve és hangosabban. Lassan már elnyomtak engem is, erőszakosan kiabáltak, önkényesen eldöntve, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a fekete és fehér, és a szürkének nem maradt már hely.

- Este hétig voltál suliban? Azt hiszed ilyen könnyen átver... átverhetsz? - A nyelve néha meg-megakadt, de mégis mondta tovább. Megállt az előszoba küszöbénél és mivel nem állt teljesen biztosan a két lábán, nekitámaszkodott a falnak. Karjait összefonta, fenyegetőn tornyosult a fölém. Tekintete kissé ködösen bámult le rám, de látszott, hogy még nincs benne több négy üvegnél.

- Korrepetálásra mentem - hazudtam gyorsan, talán egy kicsit túl gyorsan is, de semmi más jelét nem mutattam a füllentésnek. Nem tudhatja meg, hogy edzésem volt.

- Ne hazudj! - sziszegte, és hirtelen pozíciót váltott, és a csuklóm után kapott. Felszisszentem a szorításra és a váratlan jött mozdulatra, még az előző zúzódás sem gyógyult még rendesen.

- Nem hazudok - Már nem vagyok olyan határozott, mint pár perce, tagadásom elcsuklott és megremegett. Utáltam, hogy ilyen könnyen megfélemlített, de nem tehetettem ellene semmit.

- Na idefigyelj, te... - kezdődő beszédét a csengő szakította meg. Először nem foglalkozott vele, csak még intezíbben markolta sajgó kezemet, azonban mikor már másodszorra és harmadszorra is lenyomták, már odamorgott valamiféle "megyek"-et, és elengedett.

Fellélegezve rohantam fel a szobámba, nem érdekelt, hogy ki jött és miért, valószínűleg csak apám egyik ivócimborája nézett be hozzá. Számomra csak az számított, hogy felérjek és összekuporodhassak az ágyamon.

Szaporán emelkedő és süllyedő mellkassal vágtam be az ajtómat, a biztonság kedvéért nagy nehézségek árán a szekrényemet is elétoltam. Túl könnyen megúsztam, elképzelhetőnek tartottam, hogy később még folytatni szándékozza a "beszélgetést".

Kimerülten dőltem az ágyamra, a párnámat átölelve. Egész testemben reszkettem, előre-hátra ringatóztam, hogy megnyugodjak.

Nem sikerült, még ez sem tudta eltörölni a megaláztatást, a pánikot és azt a négy szót, amin kívül semmi sem jutott eszembe.

Sosem jutok ki innét.

Jesus szemszöge:
-Menjünk be a mosdóba- suttogtó ajkaimra Mary.
-Biztos, hogy nem - suttogtam vissza a magát kellető nőszemélynek - menj a barátoddal - mosolyodtam el lenézően, majd otthagytam a majd' kieső szemekkel bámuló lányt.
-Sziasztok! - köszöntem a többieknek a terembe érve. Mivel ez az utolsó óra ma, jelentősen csökkent az osztálylétszám az előző tanórákhoz képest. A legtöbben lógnak, vagy ebédelnek.
-Csá, haver! - kiáltott rám Simon - Mi tartott eddig? Azt hittem lógni fogsz te is -röhögött.
-Sosem lógtam még - néztem rá furán, majd elnevettük magunkat - Többiek?
- Lógnak - legyintett Simon.
-Te miért nem vagy velük? Rod miatt?
-Ja, még egy hiányzás és biztos kirugat a francba. Tényleg, mivel az apád, nem tudnál szerezni nekem pár igazolást? - nézett rám, szinte könyörögve.
-Sajnos nem, ne haragudj - mosolyodtam el bocsánatkérően, majd eltereltem a témát.
-Áll még a mai after? - kérdeztem.
-Nem hiszem - húzta el a száját - Eddig mindig Jude szervezte, de amióta - csuklott el a hangja.
Szomorúan néztem a barátomra. Neki is fáj, hiába nem mutatja. Mint mindannyiunknak.
-És mi lenne ha mi szerveznénk? -hallottam meg egy halk hangot a hátam mögött - a szüleim ma nem lesznek itthon, és ez nem olyan, mint az eddigiek, de mégis valami, de ha nem akarjátok, akkor nem kell, mert tudom hogy nehéz és hirtelen, szóval tényleg nem kötelező - magyarázkodott a magas fiú, miközben kezeivel hevesen hadonászott. Elég vicces látványt nyújtott. Már épp folytatni készült a mondandóját, mikor Simon mellélépett.
-Peter, te egy kibaszott zseni vagy - csapta hátba a vézna fiút, a nagydarab kétméteres haverom - veszek piát, és szólok Tomnak, hogy vegyen füvet! Jesus, te hozz ekit! - utasított minket, mire már szólni akartam, de félbeszakított - persze, jó, te nem szívsz mert szentfazék vagy. Akkor majd szerzek én - szervezkedett magában, látszólag nagyon lázba jött - szólók a srácoknak - kiáltotta, majd elszaladt.
-Tisztára belelkesedett - suttogtam magamban, majd oldalra kaptam a fejemet. Halk sírást hallottam.
-Baj van? - kérdeztem a padjában kucorgó lánytól. Halkan szipogott.
-Elfelejtettem - suttogta, majd szaporábban csurogtak le kipirult arcán a könnycseppek.
Nem ismerem annyira jól, de tudok róla pár dolgot. Egy éve járunk egy osztályba, a neve Rosalia. Kitűnő tanuló,de sosem vonta magára a figyelmet. Semmi kihágás vagy késés. Versenyekre sem járt. Csendes, de bármikor kész volt segíteni, bárkinek. Ezúttal azonban ő szorult segítségre. Én pedig megadom neki.
-Melyiket? - kérdeztem tőle kedvesen mosolyogva, mire felkapta a fejét.
-Matek - suttogta továbbra is.
Kutakodtam egy kicsit a táskámban, majd megtaláltam a füzetem. Átnyújtottam neki, mire elakadt a szava.
-Vedd csak el. Nem biztos, hogy jó, de több mint a semmi, nem igaz? - mosolyogtam rá, melyet bár nagyon halványan, alig észrevehetően, de viszonzott.
-Köszönöm. Nagyon köszönöm - vette el a füzetet.
-Nincs mit megköszönni. Csodás a mosolyod egyébként. Megmutathatnád többször - mondtam, majd otthagytam a fülig vörösödött lányt.
-Csajozunk, csajozunk? - kérdezték az ajtóban várakozók.
-Nem, ez -kezdtem volna bele, de félbeszakítottak.
-"Csodás a mosolyod" - vékonyította el Simon a hangját.
-"Nyöghetnéd közben a nevem" - folytatta a hülyülést Jacob.
-Nem is mondtam ilyet - löktem meg a vállát nevetve. Intettem a mostmár hevesen másoló lánynak, majd barátaim társaságában elhagytam a termet.