Black Velvet & Dark Silhouettes [No.01] - 2021/2022 ✔️

[Part I - About Choosing The Hard Way]

Régi barátként köszöntöttem a végtelennek tűnő magasságot. Egy kellemes szellő süvített végig az autópályán, míg lábamat lelógatva a majdnem kétszáz méter magas hídról bámultam magam elé. Egy apró mozdulat, egy apró megcsúszás és nincs visszaút. Ez nem úgy működik, mint egy autópálya. Ha rossz útra kanyarodok le, többé már nem találhatok vissza, akármilyen erősen is próbálkozok.

Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig. Hogy egyszer itt fogok ülni, és az agyam fogaskerekei azon pörögnek majd, hogy melyiket érdemesebb megtennem: az előre, vagy a hátralépést. Az egész életem arról szólt, mind a nüánsznyinak tűnő tizenhat év, hogy másoknak megfelelve, másokat magam elé helyezve és engedve hátrahúzódtam. Elrejtettem az érzéseimet, elrejtettem a gondolataimat a sötét ruháim, meg a szemembe lógó hajam mögött, és hagytam, hogy minden felett, amit nekem kellett volna elvégeznem, átvegye az irányítást valaki más. Javarészt olyanok, akiket nem is ismertem, vagy nem bíztam bennük. Emberek, akik megkeserítették az életemet. Akiket őszintén bánom, hogy megismertem. Akiknek hat évvel, négy évvel, két évvel és hónapokkal ezelőtt is vissza kellett volna szólnom, nem törődve a következményekkel. De ez volt a legnagyobb hibám: hogy törődtem velük. Még akkor is, mikor a ripityára tört, mellkasomból kitépett szívemen áttapostak még egyszer. És még egyszer. Néhány nappal, héttel, vagy hónappal később pedig újra és újra. Mégis, mit tettem? Hátraléptem, és hagytam, hogy körülvegyenek a sötétségükkel. Mindent engedtem, de semmiért sem harcoltam. Most viszont megtehetném azt az egy előrelépést, amit eddig sosem mertem, és véget vethetnék az egésznek. Sosem kéne többet a fájdalmaimmal élnem, a számomra legfontosabb, de elveszített emberek hiányával, a tudattal, hogy ha valamit másképp csinálok a múltban, talán még mindig itt lennének velem. Talán még hallhatnám a hangjukat, a nevetésüket, láthatnám a mosolyukat, érezhetném a forróságot, ami körülvett, mikor átöleltek, és a fülembe súgták: „Nem lesz semmi baj. Egyszer minden helyrejön majd." És talán most én sem ülnék egy híd szélén, azon gondolkodva, hogy akarom-e ezt az egész szenvedést, vagy sem.

Gondolataim az édesanyámra terelődtek. Miközben mögöttem hangos dudaszó mellett száguldoztak a személygépkocsik, az égre néztem.

– Szia, anya! Rég beszéltünk – suttogtam magam elé. – Néhány hét, hónap? Már én sem tudom. Sajnálom, hogy nem vagyok az a fiú, akit fel akartál nevelni. Sokkal jobbat érdemeltél volna nálam, mind a tíz évben, amíg ismertelek. Tudom, hogy minden alkalommal elmondom ezt neked, de – tört meg egy pillanatra a hangom. – Borzasztóan hiányzol! Nem tudod elképzelni, hogy mennyire. Tudom, ha itt lennél, minden egyszerűbben ment volna. Tudom, hogy te nem engedted volna, hogy örökké a háttérből szemléljem a saját problémáimat, ahogy megvernek, vagy elrontják az összes kapcsolatomat. Nem lenne minden sokkal egyszerűbb, ha ott lehetnék veled? Újra találkozhatnánk. Újra átölelhetnénk egymást. Elmondhatnám, hogy mennyire szeretlek, ha már akkor képtelen voltam rá, mikor velünk voltál. Mit szólnál hozzá?

Olyan néma csend fogadta a kérdésemet, amit eddig még nem tapasztaltam. Mikor ezt kimondom, úgy hangozhat, mintha egy hallucinációt okozó drog hatása alatt lennék, de mikor anyához beszélek, mindig kapok egy jelet. Egy jelet, ami alapján el tudom dönteni, hogy mit tegyek. Most azonban, az esti tücsökciripelésen és a lágy szellő ringatásán kívül, amit eddig is érzékeltem, nem történt semmi. Talán pont ez lenne a jel? Hogy húzzak innen a francba, és ne hagyjam, hogy a múltam befolyásolja a jelenemet? Tekintetemet leeresztettem a csillagos égboltról, ismét a lógó lábfejeimre. Kétszáz méter.

A gondolataim és érzéseim veszekedtek egymással a fejemben, mint két rossz testvér, akik sosem képesek a megállapodásra. Gyűlöltem, hogy ez ment már lassan egy órája.

– Lépd meg, amit sosem mertél eddig, fiú! Tedd meg! – suttogta csábítóan a fülembe az egyikük.

– Ne! Gondold át! Gondolj a családodra! Gondolj azokra, akik szeretnek! Mit éreznének, ha sosem mennél haza innen?

– Épp elégszer volt már önzetlen! – szólta le a másikat az egyik. – Nem várhatod el, hogy örök életében ezt a szerepet játssza! Nem látod, hogy teljesen összetöri? Hogy tönkreteszi?

– Fiú, hallgass rám! – Hirtelen úgy éreztem, mintha egy fényes, fehér helyiségbe kerültem volna. Ezt a hangot elmosódó támogatásként hallottam, valahonnan a távolból, miközben kétségbeesetten körbenéztem a végtelennek tűnő atmoszférán. – Mi lesz azokkal, akiket te szeretsz?

A másik hang áttörni készült a fehérséget, ami körülvett, de egy tompa csattanásnál többre nem jutott. Folyamatosan püfölte, tovább erősködött, de ugyanúgy sikertelenül maradt, mint legelőször.

– Csak képzeld el, mennyi ember van, akik mind a legfontosabbak számodra a világon!

Behunytam a szemeimet. Mire kinyitottam őket, valaki már szorította a vállamat. Ismerős érintésétől teljesen megborzongott a testem. Egy sötét hajú, ironikusan, teljesen feketébe öltözött, csillogó, mogyoróbarnából zöldbe hajló szemű lány állt mögöttem. Éreztem őt. Nem csak elképzeltem. Az arcán őszinte szeretet tükröződött.

– A barátaid! A családod! Bármelyik szerelmed!

Egy szekundummal később már a másik vállamat is szorongatta valaki. Az egyik legjobb barátom, enyhén borostás, mosolygós arca nézett vissza rám, mikor balra pillantottam. A semmiből, a minket körülvevő fehérségből sétáltak be a többiek. A barátaim, akikre eddig is támaszkodhattam, akiknek elpanaszoltam minden gondomat-bajomat, és kivétel nélkül, minden alkalommal meghallgattak. Akiknek a közelében biztonságban éreztem magamat. Itt álltak mindannyian. Itt álltak, és támogattak, életem legnehezebb szakaszában is. Megint.

– Itt akarnád hagyni őket? Dehogyis! Te magad is tudod, hogy nem. Mert szereted őket, fiú! Sokkal jobban, mint, hogy egy csettintésre elengedd őket. Sokkal jobban, mint ezt a képzelgést, hogy milyen lenne önzőnek lenned! – A hang átjárta minden pontomat. Megdobogtatta koromfeketére mocskolódott szívemet, és szép lassan, de elkezdte megtisztítani, és megtörölni. Ha csak egy nagyon kis helyen is, de a szívem kifehéredett, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy újra elkezdjek hinni.

Egy szempillantás alatt kikerültem ebből az állapotból. Ismét a híd szélén találtam magam, ezúttal már alig néhány centi választotta el a talpamat a végtelen zuhanástól. Kinyitottam a szemeimet, megembereltem magam, és hátraléptem egyet. Megint. A nehezebb utat választottam. Megint. Az autópálya szélére hátráltam, ahol még a földes-kavicsos keverék zörgött a cipőm alatt. Felvettem az ideérkezésem után ledobott táskámat, és a benne rejlő telefonomat. Mikor feloldottam a képernyőzárat, és megláttam, milyen üzeneteket hagytak nekem még az internetes barátaim is, akik ugyanúgy nem tudtak semmiről, mint a többiek, vagy a családom, a szívem ismét megdobbant. Egy újabb fekete foltot sikerült eltávolítaniuk róla. Jól döntöttem. Nagyon is jól.

Ismét az égre pillantottam, mielőtt még elindultam a szintén földsávra leparkolt, régi, öröklött Ford Focusom felé.

– Ígérem, hogy megpróbálok jobb emberré válni. Ígérem, anya. Ígérem.