Star Wars - Hagyatékok

Prológus

- Máshol nincs élet, csak ezen a bolygón. - jelentette ki Enos komoran az egyre növekvő csillagot szemlélve.

A Pontalon valóban csodálatos hely volt. Dacára annak, hogy a Nusa-rendszeren belül nagyon messze helyezkedett el a naptól, több éghajlattal, és számos évszakkal is rendelkezett. Minden szükséglet adott volt több milliárd évig; de most már nem. A nap elkezdett vörös óriássá válni.

A felforrósodott sátorból kisétáló ND-83 - programozásából adódóan - képtelen volt megmagyarázni a jelenséget. Egyrészt a látóképességet nem tudta jól leutánozni a fotoreceptora, márészt nem értette, miért nő meg egy csillag ennyire, ha olyan sokáig ugyanúgy maradt. Azt viszont érezte, hogy a rendkívüli hőmérséklet nincs jó hatással az áramköreire, ezért próbálta meggyőzni gazdáját, hogy tegyenek valamit.

- Uram, hagyjuk el a bolygót! - kérlelte nyersen, monoton hangján. Mivel a békés Pontalonon készítették az ND egységet, aminek lakói - a parok - nem igazán kedvelték a droidokat, nem is foglalkoztak azzal, hogy az illemprotokollt is betáplálják.
Enos egy huszonéves fiú volt, jóllehet legalább tíz évvel idősebbnek tűnt. A családja már elment a bolygóról. Hiába könyörögtek a legidősebb gyermeküknek, Enos Padric nem volt hajlandó elhinni, hogy máshol is lehet élet. Meg volt győződve róla, hogy céllal jött létre élet a Pontalonon, ezért máshol nem lehettek meg a feltételek.

Tudta, hogy ha kimennek a veszélyes űrbe, nem találnak semmit. Az űrhajójuk, amit számára ismeretlen helyekről hoztak, nem sokáig fogja bírni, míg végül megfagynak.
Próbálta sajnálni őket, de nem tudta. És ez tette őt a leginkább szomorúvá. Amikor elbúcsúztak, azt gondolták a másikról, hogy a saját halálukat okozzák azzal, hogy itt maradnak, vagy éppen elmennek.

Enos szerette a családját, de úgy érezte, ő nem tesz semmit azért, hogy ez kölcsönös legyen. A testvérei sokkal inkább hasonlítottak a szüleire, és így jobban örömüket lelték bennük. Ő mindig különcnek érezte magát.

Eszébe jutott, mennyivel felszabadultabb, és beszédesebb volt még gyerekkorában. Barátai nem voltak sosem, mert ő különleges módon határozta meg annak fogalmát; csupán havernak tartotta azokat, akik állandóan vele lévén növelték az önbecsülését (amit az egójának hívott), ezért sokszor érezte magát egyedül.

Amikor felnőtt lett, ND-re költötte el a legtöbb pénzét, amit nem is bánt meg. Egy droidnál nem kell aggódni amiatt, hogy mit gondolnak egymásról, vagy hogy megsértik egymást. Sőt, csalódást sem okozhatnak a gazdának. Az élőlényekkel szemben ők majdnem tökéletes társak, hiszen nincs bennük semennyi büszkeség. A Pontalon gyártói legalábbis nem vélték szükségesnek így beállítani.

Enost jó érzéssel töltötte el, ha a rengeteg félelem, veszekedés és kudarc után, amit az emberi kapcsolataiban átélt, most ND-vel beszélhetett. Hasonlított rá; nem hallatta a hangját sokszor, csak amennyiszer kell. Nem sértegette soha; ha valamivel nem értett egyet, azt finoman közölte. Bár a gépi hangja néha már idegesítette.

- Sorolj fel három okot, amiért tényleg szükség lenne erre! - Enos ugyanúgy felesleges kertelés nélkül felelt droidjának. Olykor bántotta, hogy így beszélnek, de tudta, a stílus nem számít szürkéskék barátjának. De amikor hallott másokat lazán csevegni, vagy nevetgélni, irigység töltötte el. Hiányzott neki az az egy-két alkalom, amikor igazán tudott beszélgetni valakivel.

ND-83 kissé furcsálta ezt a kérést, de tisztelettel válaszolt:

- A csillag növekedésének átlagos mértékéből úgy számítom, pár óra múlva eléri a Pontalont, és felégeti. A pusztítás talán soha nem áll meg, és az összes utánunk levő bolygót is bekebelezi.