Just For Fun (16+)

2. Fejezet

Reggel a szokott időben léptem az istállóba, ahová belépve rögtön egy hatalmas kép ékeskedik rólam, ahogy karba tett kézzel állok és a fejemet elfordítva a kamerába nézek. Egész előnyös kép, de talán mosolyoghattam volna.
Azért van kint, mert édesapám, Carl Taylor az egyesület tulajdonosa és vezetője, így én már egészen kicsi korom óta lovagolok. Jobban mondva, már azelőtt lovagoltam, hogy megszülettem, mert amikor édesanyám várandós volt velem, ameddig tudott, lovagolt. Most egy elég magas pozícióban álló, lovakra specializálódott állatorvosként dolgozik a londoni állatkórházban, így szinte sosem látom. Nincsenek testvéreim, így csak kettesben élünk édesapámmal itt, az egyesületben. Illetve élnénk, ha én még itt élnék. Van egy albérletem Bristol külvárosában, de hogy minek, azt én sem tudom. Talán csak egy kicsit el akartam szakadni a szüleimtől, de úgyis minden időmet az egyesületben töltöm. Azért is a külvárosban lakom, mert a lovarda szigorúan véve nem is Bristolban van, hanem Bristol mellett.
Az első utam szokás szerint nyergesbe vezetett a felszereléseimért. Ezután a legelőre indultam Salemért, hogy leápoljam mielőtt felszerelném. Szokás szerint fekete fejét kidugva a kerítés fölött várt rám. Amikor bementem, odajött hozzám és hagyta, hogy a vezetőszárat a kötőfékére csatoljam. - Az én jó öreg barátom!
Miközben a bokszában állva a szőrkefével dolgoztam a csillogó, fekete szőrén, elmeséltem neki, hogy tegnap este milyen csalódott voltam (igen, szoktam a lovammal beszélgetni).
Ekkor Bianca lépett be az istállóba és ahogy megláttam azt a boldog, mosolygós képét, határozottan kiléptem a bokszból. Úgy terveztem, hogy ingerülten hozzávágom, hogy: ,,Miért nem voltál ott tegnap a bemutatón?!", amikor valami olyat láttam, amitől az egész tervem dugába dőlt: Bianca nem egyedül érkezett. Egy férfi volt vele. Göndör fekete haja és gesztenyebarna szeme volt. Egy fejjel volt magasabb Biancánál. - Andreas volt az a díjlovasok közül. Csak egy problémám volt a jelenlétével: Bianca és Andreas egymás kezét fogták! Éppen nagyon nevetgéltek valamin, úgyhogy nem akartam őket zavarni. Úgy tettem, mintha egy makacs foltot pillantottam volna meg Salem térdén, hogy ne kelljen beszélnem velük. Sajnos a tervem nem vált be.
- Jaj, Jack, gratulálok a tegnap estéhez! - szólított meg Bianca. - Anyám barátnője szerint nagyon jól nyomtátok!
- Anyukád barátnője? - egyenesedtem fel.
- Ja, igen... neki adtam a jegyemet... Ne haragudj, tényleg el akartam menni, de Andreas az utolsó pillanatban szólt, hogy aznap este lesz a kedvenc filmsorozatunk új részének premierje a moziban...
Szóval egy film fontosabb, mint az ország legjobb trükklovasának előadása, gondoltam. Azt hittem, ennél csalódottabb már nem lehetek, de ekkor megszólalt Andreas is:
- Ne haragudj, hogy elvettem tőled - vigyorgott, mintha muszáj volna neki. - Tudod, én is elmentem volna vele ha két jegy van, de nem szívesen engedtem volna el egyedül... És őszintén szólva, remélem, nem veszed zokon, de engem nem érdekel túlzottan a trükklovaglás.
- Ó, vagy úgy - sziszegtem nekik háttal állva miközben türelmetlenül kefélni kezdtem Salem vállát.
- Ugye nem haragszol? - kérdezte Bianca.
- Jaj, ugyan, dehogyis. - mondtam, de a hanglejtésemen lehetett érezni, hogy az ellenkezőjét gondolom.
- Ez ennyire fontos lett volna neked?
- Neked nem kéne nyergelned? Fél óra múlva edzésed van.
- Úristen, tényleg! Na, majd utána megbeszéljük. - ezzel elrohant a nyerges felé.
- Hát persze, majd utána - a csomókkal kezdtem küzdeni Salem kócos sörényében.

Nem ültem be megnézni Biancáék edzését. Inkább elvittem egy kis legelésre Salemet. Ha lett volna időm, megnéztem volna. Talán. De nem volt valami nagy kedvem.
Mire végeztek, én már Salemet nyergeltem. Bejött Bianca, Kaahnt vezetve. Tudtam, hogy Andreas lovának a boksza az istálló másik felén van, tehát biztos, hogy Bianca egyedül lesz.
- Szóval mit szerettél volna mondani? - kérdezte, amikor kiléptem a bokszból. Nem bírtam tovább, kifakadtam:
- Bianca, tudod, mit jelentett nekem az, hogy nem jöttél el?! Azt hittem, szeretsz! Vagy legalább jóban vagyunk! Kérlek, könyörgök, csak egy dolgot mondj, amit nem szeretsz bennem!
Nagy levegőt vett.
- Jack, ne akarj olyanért változni, aki nem tenné meg ugyanezt érted...
- Ki mondta, hogy én változni akarok? Ne légy önhitt! Azt kértem, hogy mondj egy dolgot amit nem szeretsz bennem.
Ismét felsóhajtott.
- Jól van... Nem akartam mondani, de őszintén... a túlzott tökéletesség-perverziód. Úgy értem, ha egy edzésen vagy egy bemutatón Salem megbotlik vagy neked egy centivel arrébb van a kezed vagy a lábad mint ahogy kellene, már egyből magatokat okolod és azt mondod, hogy bőven van még hová fejlődni.
- Mert ez így igaz! - feleltem felháborodottan. - Mindig van hová fejlődni. Világbajnok még nem vagyok.
- És ha az leszel?
- Akkor is lesz hová fejlődni.
Bianca a szemét forgatta.
- Tudom, Jack: Sztár vagy. Ha kiposztolod az ebédedet az instagramra, egy óra alatt több mint kétezer lájk jön rá. Rengeteg rajongó vesz körül, akik egy koronát tettek a fejedre ,,Tökéletesség" címszó alatt. De tudod, mi van? Az a korona nem igazi! Gyönyörű rózsákból van, de a tüskék iszonyú fájdalmat okoznak neked és a vér megvakít!*
- Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni! - fordítottam hátat, mint egy kisgyerek, akitől elvették a nyalókáját.
- Hát, ne haragudj, de te kérted. - azzal nagy dérrel-dúrral a helyére vezette Kaahnt.

- Na, persze... hogy az a korona nem igazi - mondtam Salemnek, miközben a szájába tettem a zablát. - Egyszerűen irigy, mert ő még fel sem tud állni egy ló hátára, én pedig versenyeket nyerek anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést tennék. - Salem akadékoskodóan felnyerített.
- Bocsánat: Mi versenyeket nyerünk. - mondtam mosolyogva, mire hozzám dörgölőzött.
Ekkor Kevin lépett az istállóba. Jó, a ,,lépett" elég enyhe kifejezés. Olyan sebességgel ugrott mellém, hogy majdnem megállt a szívem.
- Neked dísznek van a zsebedben a telefonod? - kérdezte felháborodottsággal vegyes izgalommal. - Nem látod, hányszor írtam?
Elővettem a telefonomat. Hét nem fogadott hívás Kevintől és tizennégy új üzenet.
- Mi volt olyan fontos? - kérdeztem.
- Hát a felvételim! Tudod!
Kevin jelentkezett felvételizni valami trükklovas iskolába, hogy továbbképezze magát. Bár ő is nagyon jó trükklovas (de még milyen!), kevésbé tapasztalt. Csak tízéves kora óta lovagol, mert akkor kerültünk egy iskolába, akkor ismerkedtünk meg és akkor ajánlottam fel neki, hogy jöjjön hozzánk lovagolni. A trükklovas pályafutását is jóval később kezdte, mint én. A felvételije két hét múlva volt esedékes és már nagyon izgult.
- Ne aggódj, biztos menni fog. - mondtam neki. - Napi szinten gyakorolsz.
- De ott nem Bacchuson leszek, hanem egy teljesen másik lovon! - aggódott tovább.
- Bacchus előtt is lovagoltál sok másik lovon.
Felsóhajtott.
- Jack... tudom, hogy nincs jogom tőled ezt kérni, de nem tudnál nekem segíteni felkészülni?
Ezen elgondolkoztam. Kevin más mint én. Hiányzik belőle az a vasfegyelem, ami bennem megvan. Nekem gyerek koromban édesanyám soha nem engedte, hogy kihagyjak egy edzést is,  bármennyire fáradt is voltam vagy beteg. Ezzel szemben Kevin édesanyja szemet hunyt afölött, ha Kevinnek éppen bulizni támadt kedve edzés helyett, mondván, egyszer vagyunk fiatalok.
- Persze! - mondtam végül boldogan, mert jó lenne, ha egyszer Kevin is olyan profi lenne, mint én.
- Köszi, Jack! Isten vagy! - ujjongott.
- Hol van már az a semmirekellő Kevin? Vagy megint egyedül kell felnyergelnem Bacchust? - hallottuk Mike hangját. Ő volt a csapatunk harmadik tagja, egy roppant idegesítő figura. Ha velem kapcsolatban be is látta, hogy nálam jobb nem lehet, Kevint folyton piszkálta és mindig mindent jobban akart csinálni nála.
- Jól van, megyek már! - mondta kelletlenül Kevin, és Bacchus boksza felé vette az irányt.

*10 pont annak, aki tudja, hogy melyik könyvemben használtam (/még csak fogom használni) a rózsás-koronás hasonlatot. ;)