Éjfél

Előszó

Azóta már feledésbe merült a nevünk. Anglia azon városára letelepedett az idilli nyugalom, szerte a világon pedig már nem érdekeltünk senkit sem. Ugyanolyan átlagosak lettünk, mint te és én, vagy mint bárki más. Nehéz volt feldolgozni, hogy az a mérhetetlen mennyiségű figyelem már nincs többé, nem biztosítják nekünk, mert ezt így érdemeltük meg. Tettük, amit tettünk, bele se gondolva, hogy ezzel mennyi mindent veszthetünk. Akkoriban talán az volt a legjobb, amit ki tudtunk hozni a bajból, így láttuk jónak, így ítéltük meg és belevágtunk, hiszen akkor éppen nem forgott semmi sem kockán.

Az egész háborút mi robbantottuk ki. Nekünk azt mondták még régen, hogy ők kezdtek el mindent, ők léptek először felénk és ők hívták össze először az Éjfélt. Az első találkozón viszont semmi sem úgy sült el, mint ahogy arra számítottak. A kastélykert terét vér lepte el. Szégyen, hogy milyen idők voltak akkor. Meghalt az alfa, ráadásul az elsők között. Mara halála után pedig már egyértelmű lett minden; a családunk, élén Lunával, emiatt mondta ki a bűvös mondatot. „Találkozzunk éjfélkor."

Mindez egy hatalmas félreértésből tört ki. Miután a fő vezetőnk, Kieran kritikus állapotok között eltűnt, a vezérek a farkasokat gyanúsították. Nagy volt a csend és a nyugalom körülöttük és ez már-már furcsának számított. Mind a négy család azt feltételezte, hogy titkolnak valamit, ezért kihirdették az Éjfélt, ami alatt hátba támadtuk a klánt. Pár héttel később Luna is eltűnt, így a szövetségesek vezető nélkül maradtak. Szétesett minden. Ott volt négy elesett család és egy se tudta, hogy hogyan tovább. Akkor, mikor pedig megtalálták Luna kihűlt testét a kastély előtt a széthullás után egy hónappal, végleg vége lett mindennek. A szövetségesek közül hárman szétszéledtek, elhagyták az angol vidéket és meghúzták magukat más országokban. Egyedül mi, Rouvennák maradtunk a város közelében, hogy azzal a kevés erőnkkel is, de megvédjük a lakosokat az esetleges farkastámadásoktól. Csakhogy nem őket kellett volna féltenünk, hanem saját magunkat. Kilenc éves voltam, mikor elvitték a szüleimet. Ezzel fizettünk Mara haláláért. 

...

Tán meglepő, ám mindösszesen csak három vámpírt ismerek.

Ott van legelőször is Lisa, aki állandóan a naplementét lesi a dombon, miközben a sajátos vörösborunkat kortyolgatja olyan nyugodtsággal, mintha semmit nem tett volna az éjjel. Ő szinte mindig előre gondol, alaposan megfontol mindent, mielőtt cselekszik. Könnyen ki lehet hozni a sodrából, ami az egyik legrosszabb tulajdonságai közé tartozik, mert aki felbosszantja, gyorsan megbánja hirtelen elkövetett tettét. A nap minden percében – amikor csak teheti –, olvas és ír. A szerelem nem játszik fontos szerepet az életében, ezért inkább a megtörtént gyilkosságokat, elkövetett merényleteket, rablásokat, mérgezéseket jegyzi fel, minden kisebb nyommal és információval együtt és ezekkel előszeretettel tapétázza ki bíborszínű koporsója falát. Hogy mikor született? Ki tudhatná? Az bizonyos, hogyha történelmi témára terelődik a szó, akkor előszeretettel csillogtatja meg káprázatos tudását és az évszázadokkal ezelőtt meghalt személyeket is oly közvetlenséggel emleget, mintha csak tegnap látott jó barátairól mesélne.

Annabelle inkább a reális érveket nézi és Lisával ellentétben ő nappal aktívabb, ezért mondhatni, hogy a szokatlan, ám kicsit sem feltűnő társaságunknak ez a csodálatos, fiatal személyiség a nappali őrszeme. Anne a megtestesült úrnő, elegancia és dekadencia kérdésében felveszi a versenyt a legkékvérűbb angol nemesekkel is. A századforduló gyermeke, hibátlan, szecessziós szépség. Lehetetlenül karcsú, meglehetősen magas és királynőiesen kecses. Gyakorta hagyja el a kastélyt egy-egy titokzatos kirándulás erejéig, természetesen, mint egy kifinomult francia előkelőség. Ő az álcázás mestere, bármilyen szerepet képes egyszerre betölteni és ez a foglalkozásában is tökéletesen megcsillan. Mindig igyekszik az igazságot képviselni, de az elkerülhetetlen bajban hajlandó eltúlozni, módosítani a dolgok, tények jelentésén.

Lauren pedig eltévedve került ki a sötét erdőből és azonnal befogadtuk. Első pillantásánál már felismertük, tudtuk, hogy olyan, mint mi, közénk tartozik. Gyakran ámulatba ejt minket tanácsaival, amiket általában megfogadunk vagy fontolóra veszünk. Olyan különleges képesség van a tulajdonában, hogy a rossz helyzetekben, ő mindig megtalálja a jó utat és mindig tudja a gondolatainkat. Nagyon sokat olvas és általában mindig ugyan azt, ezzel tölti nyugodt, úrinős napjait, ámbár ő is nagyon szereti elhagyni a kastélyt, hogy a városban nézelődhessen... Legalábbis, éjjel. Álcája teljesen hibátlan, senki se tudná megmondani, hogy más. Akárcsak egy angol nemes. Hófehér bőre hibátlan, tükrözi a reggeli napfényt. Ő a visszafogottság megtestesítője, ki imádja a művészetet és aki minden stílusban kellőképp otthon érzi magát.

Hát, ők hárman vannak, ám rajtuk kívül nem ismerek egyetlen vámpírt sem. Leszámítva az őseinket, a családjainkat és természetesen saját magamat.

Én vagyok a hazudás megtestesítője, aki mások szemébe nézve is képes egy teljesen kitalált, hamis helyzetet előadni megbánás és félelem nélkül. A megtörhetetlen, érzéstelen jégkirálynő szerepét én töltöm be, ámbár komolyságom ellenére mindig belemegyek mindenféle komolytalan és cseppet sem felnőttes dologba. Nem engedek magamhoz közel sok embert, nehezen bízok meg másokban, de a bizalmasaimat mindig segítem és sosem hagyom, hogy bántódásuk essen. Viszont aki közel kerül a szívemhez és hátba szúr, rettentő nehezen tudom elengedni, pontosabban képtelen vagyok elfelejteni... Kísértem egy kicsit és végzek vele. Természetesen diszkréten, hiszen nem fordítok erre kifejezetten sok figyelmet és sok időt. Elég erre néhány szó és néhány cselekedet, amivel kicsit meg tudom rontani az életét. Úgy, hogy nagyon fájjon neki és lássam a szemében a rettegést és a megbánást. Sokan tudják, hogy felejteni nem felejtek és pont ilyen volt az éjféli esetünk is. Felejthetetlen, mint a többi. Mámoros játszadozás az árnyakkal, a mágiával és a sötétség varázsával mindaddig, amíg le nem kerül az álarc.
Pontosan tudtuk mindannyian, mit jelent ez a szó és talán sokkal többet ért nekünk, mint bármi más és ezzel nem a halálunkra célzok... Ha nem leszünk ott, amikor az óra tizenkettőt üt, egy szempillantás alatt elvesztünk mindenkit, aki fontos számunkra. Az igazságot védjük még akkor is, ha ezért az életünkkel kell fizetnünk.

Minden éjfélkor kezdődött... Egy ködös, hűvös, őszi estén...