𝐘𝐞𝐥𝐥𝐨𝐰 | Jilix | ✓

011

𝘔𝘢𝘬𝘦 𝘪𝘵 𝘳𝘪𝘨𝘩𝘵
𝐛𝐭𝐬 & 𝐋𝐚𝐮𝐯

00:00 ─── 𑑏 ──────────── 04:18

◃◃  𝄁  ▹▹
↻⇄

Felix mosolyogva nézte a teljesen ledöbbent fiút. Aranyosnak találta hogy hirtelen így lefagyott és fogalma sincs hogy mit tegyen. Rá nézve azonban ez nem volt valami jó; ismerte Jisungot, és jól tudta hogy ilyen állapotban bármire képes volt; elszaladni, sírni, veszekedni, kiborulni, vagy mentálisan teljesen szétesni.
Ezért jobbnak látta, ha minél hamarabb elindul felé, mielőtt Jisung a futást választaná megoldásnak. Aztán eszébe jutott hogy lehet meg is érdemelné, hiszen pár nappal korábban ő sem tett másképp.

A fiú elé érve azonban ő is megtorpant; fogalma sem volt hogy mit is kellene mondani. Ha elkezd magyarázkodni, az gyanús lenne, mintha mindenképpen bizonyítani akarna valamit. Bár, tényleg bizonyítani akar. Viszont ha nem mond semmit, akkor semmi nem történik, hiszen a dolgok nem jönnek helyre saját maguktól. “Pedig jó lenne ” - gondolta magában.

Végül nem számított, hogy akart e mondani valamit, vagy sem, mert nem került sor rá; Jisung annyira hirtelen ugrott barátja nyakába, hogy Felix először halálra rémült, aztán mosolyogva próbálta lefejteni a fiú karjait, saját magáról, mielőtt megfojtaná.
Szerette volna megbeszélni a dolgokat, mindennél jobban, mégis egyáltalán nem bánta hogy még percekig ölelgették egymást, az sem érdekelte hogy más mit gondol róla - pedig általában erre mindig kínosan ügyelt - csak azt akarta hogy a pillanat örökké tartson.

– Jisungie, engedj el, így nem tudunk beszélni. – Felix nagyon igyekezett kiszabadulni az idősebb karjai közül de nem igazán sikerült neki.
– Nem akarom. – motyogta – Mi van ha elengedlek és eltűnsz?
– Nem fogok. De ha beszéltünk, ígérem addig ölelhetsz, amíg akarsz. – ez hatott; Jisung elengedte a szőkét, és szokásától eltérően a másik szemébe nézve várta a magyarázatot. Felix ettől zavarba jött; tudta hogy eljött a magyarázkodás ideje, de semmi nem jutott eszébe, és ez elkeserítette; előtte napokig gondolkodott hogy mit mondhatna, de abban a pillanatban egy hang sem jött ki a torkán.

Jobb híján elkezdte hát szemügyre venni Jisungot, de máris bűntudatot ébresztett benne a külseje: sokkal vékonyabb volt, mint azon az utolsó délutánon, amikor énekelt neki, a ruhája össze vissza állt rajta, pedig általában odafigyelt az öltözködésére; az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák voltak, és az egész külseje annyira elkeserítő volt számára, hogy szinte sírva fakadt. Mert tudta hogy miatta néz ki így.

– Sajnálom. – mondta ki az első szót ami eszébe jutott. Jisung hirtelen rá kapta a tekintetét - mert a figyelme közben elkalandozott - és csodálkozva nézett rá.
– Mit?
– Mindent! – fakadt ki a szőke – Sajnálom hogy hazudtam! Sajnálom hogy nem jelentkeztem! Sajnálom hogy nem voltam ott amikor szükséged volt rám! Sajnálom hogy elszaladtam mikor megláttalak! Sajnálom hogy ekkora idióta voltam. És tudom hogy ezek a szavak semmit nem érnek, mert nem tudom visszapörgetni az időt, de azt akartam hogy tudd; hogy sajnálom ezt az egészet. Fogalmam sincs hogy miért tettem. Nem tudtam hogy hogyan lenne jó, hogy hogyan kellene viselkednem. Én megpróbáltam, de megint elszúrtam! Mindig elszúrom! – szeplőkkel borított arcán most megannyi könnycsepp igyekezett lefelé, hogy eltűnjön az örökkévalóságban. – Most is itt sírok mint egy gyerek, ahelyett hogy megpróbáljam helyrehozni ezt a zűrzavart.

Jisung nem tudta mit gondoljon. Talán haragudott rá egy kicsit, amikor csak úgy megjelent ott. Talán tervezte hogy elszalad. Talán tervezte hogy a szemére veti amit tett. Talán sok mindent tervezett még. De nem minden terv valósul meg. Mert abban a pillanatban, amikor a szeretett szőke angyalt sírni látta, minden korábbi terv kiment a fejéből, és csak az lebegett a szeme előtt, hogy megnyugtassa, hogy megvígasztalja, hogy soha többé ne lássa a könnyeket.

Így hát tíz percen belül másodjára fonta karjait szorosan a vékony test köré, de már egészen másképp mint először.
– Minden rendben van. Ne sírj, Felix, nem haragszom. Csak nem tudtam hogy mit miért tettél. Azt hittem haragszol rám, azt hittem elrontottam valamit. De nem kell azon aggódj, hogy mit hogyan kell. Én szeretlek, és bízok benned. Nem kell magadban tartanod, amit gondolsz. Nem haragszom rád, és azt hiszem soha nem is tudnék haragudni. – simogatta nyugtatásképp a hátát.

– Annyira szégyellem magam. – motyogta Felix. – Elmenekültem, mint egy gyáva nyúl.
– Hé, ne bántsd a nyuszikat, azok aranyosak! – vált el tőle, és mosolyogva törölt le egy könnycseppet a csillagokkal borított arcról. – És rendben van, ha néha hibázol. Legközelebb talán nem követed el ugyanazt a hibát.
– Néha fogalmam sincs hogy melyikünk a komolyabb. – nevetett fel a kijelentésen Felix.
– Valószínűleg te. Fogalmam sincs hogy ki volt az aki az előbb beszélt, de biztos hogy nem Han Jisung. Azt hiszem megszállt valami. – vágott riadt arcot, Felix pedig hangosan nevetett rajta; már nyoma sem volt a keserűségnek, Jisung pedig szinte szívet szóró szemekkel hallgatta és nézte a szeplős fiút.

– Egyébként mi ez a hely? – terelte a témát az idősebb, mert részéről meg volt beszélve az elmúlt hónap.
– Ez az egyik kedvenc helyem. Főleg azért mert itt nincsenek túl sokan. És mindig csendes és nyugodt.
– Igen, tényleg szép, de remélem tudod a vissza utat Chanhoz, mert én ide jövet is eltévedtem. – aggodalmaskodott Jisung, ami a másikból megint egy csilingelő nevetést csalt elő.
– Hogy tudtál eltévedni. Chan pontosan elmondta hogy merre kell jönnöd.
– Messze volt a hely na! És nem figyeltem az utat. – védekezett.

– Menjünk. – fogta meg gondolkodás nélkül a fiú kezét Felix. – Tudom hogy merre kell menni, már ezerszer megtettem az utat. Sietnünk kellene, Chan biztos már halálra aggódja magát miattunk.
– Tényleg. Neki is tartozom egy bocsánatkéréssel. – motyogta halkan, de a másik természetesen meghallotta.
– Miért. Mit csináltál?
– Elég goromba voltam vele, mikor először meglátott a parkban. Nem gondoltam hogy összefutok itt vele, hiszen nagy ez a város. Ehhez képest rögtön az első helyen bele botlok. Még jó hogy nem mindjárt a reptéren találkoztunk. – ecsetelte az eseményeket, míg Felix folyamatosan nevetett.

Az alkonyodó nap utolsó sugarai még rávetődtek az épületekre, és a két fiúra, akik egymás kezét fogva nosztálgiáztak az elmúlt napokról, és szinte már nem is tudták milyen volt egymás nélkül, de talán ez nem is számított már. Hiszen minek emlékezzünk arra amit elrontottunk, ha azóta minden helyre jött? Alig pár perc alatt jött helyre az, ami évekig tartó szenvedésnek tűnt.

°–°–°–°–°–°–°–°–°–°–°–°–°–°

Már csak egy rész van hátra (╥﹏╥)