Kémények árnyéka

Önkéntes ügyvéd

Juliet az étkezőben mosogatott, miután az esti esemény viszonylag nyugodalmasan lezajlott. Szeretett volna feljebb jutni a ranglétán, egy olyan szakmában elhelyezkedni, ami lehetővé tette később a család stabil anyagi helyzetét. Apja már az ő születése óta bérgyilkos volt, és sokszor nehezményezte ezt. Hobbiból és puszta szeszélyből beleásta magát a szivargyártásba, de nem volt biztos benne, hogy ezzel megalapozhatta nyugdíjas éveit. Veszekedtek már a téma miatt, nem egyszer küzdelemig fajult a dolog, de Sacar soha, egyetlen ütést sem használt lánya ellen. Julietben ugyanaz a forró vér keringett, akár benne és egykori édesanyjában, és muszáj volt megtanulnia visszafogni magát. Sacar épp ezért használt ilyen esetekben olyan fogásokat, amellyel gond nélkül fogva tudta tartani a karjában Julyt, míg az meg nem nyugodott. Kissé drasztikusnak tűnt külső szemmel, de végtére is, ez nem volt túl közönséges család. Más szabályok uralkodtak, mint másoknál, és Sacarnak nem okozott gondot ezeket a lépéseket alkalmazni.

Az öreg nem vallotta magát jó embernek. Nőket is ugyanúgy mészárolt már le, mint férfiakat... de a gyerekeknek esélyt adott arra, hogy felnőjenek, és kísérletet tegyenek felnővén a meggyilkolására. Apai hozzáértésében is kétségei támadtak, még akkor is, ha nem emelt kezet a lányára. Tudta, hogy miképpen bánjon nagyobb gyerekekkel, de a csecsemőkkel problémákba ütközött.

A lánya első játéka egy hatástalanított gránát volt. Legalábbis azt hitte... ezért lett a lakásnak mostanra csak egy szintje.

Szörnyen pocsék apának titulálta magát.
Juliet csak a fellógatott edényen keresztül figyelte, ahogy apja a kardját pásztázta. Valamin nagyon mélyen merengett, és volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a vacsorán történteken.
Meg kellett hagyni, okos kis nyikhaj volt ez a Raul – gondolta az öreg. Lássuk... Azonnal felismerte a kardját, és tapintatlanul kérdezősködni kezdett. Tapintatlan lett volna? Ő aztán ezt végképp nem tudta megítélni... az udvariasság fogalma nála kimerült annyiban, hogy néha berúgta a lakásajtót, mielőtt bejelentette az érkezését. Juliet valahogy sosem díjazta, amikor megpróbált szofisztikáltabb lenni.
– Szereted ezt a kölyköt?

Juliet egy pillanatra megrezzent a konyhában, a kérdés olyan hirtelen és hangosan érkezett az esti csendből, mint egy tarockai légió.
– Tessék? - kérdezett vissza July.

Sacar felé fordult, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Azt kérdeztem, szereted-e? – ismételte meg a kérdést.
– Igen, szeretem... Miért? – nézett kissé furcsán Juliet.
– Csak szeretném tudni, hogy nem hiába fedem fel magam egy idegennek.
– Apa. Raul nem tudja, hogy ki vagy – mondta July. – Az álneveden mutatkoztál be, nem? És mindenki ismeri Mordecait.
– Igen, csakhogy Mordecai ismeri Sacart... – mutatott rá az öreg. – Tudod, honnan tudom? Onnan, hogy ők én vagyok.

Juliet szemöldök ráncolva nézett apjára.
– Biztos vagy benne, hogy ismered őket? A bérgyilkost és a szivargyártót? – Sacar erre a kérdésre zavartan kihúzta magát. – Mert szerintem már nem vagy biztos abban, ki is vagy valójában. Láthatóan megijedtél Raultól... Megértem, miért. Befolyásos, okos, jó szeme van.
– Biztos jóképű, de köszönöm, nem érdekelnek a férfiak – vetette oda cinikusan. – Nem ijedtem meg, rendben? De tény, hogy szerintem már birtokában van az igazi nevemnek.
– Apa, ez csak paranoia.

Meglehet.
De az ösztönei nem hagyták, hogy ezt ültesse el magában. Úgy köpték ki a feltevést, mint egy szurkoló a megrágott maghéjat.
Az udvar egyértelműen, és ami a legbosszantóbb, nyíltan próbálta meg elfojtani a gyanút az elmúlt eseményekről. A gárdisták, az udvar, a herceg, mindannyian csendes mészárosok módjára csinálták ezt. Ez az úgynevezett ügyvéd pedig ezektől a gyilkosoktól szállt le... Ez nem lehetett véletlen.
Gyűlölte magát, a lelkiismeretét és az egész lényét a gondolatért, de mégis mi az ördögért érdeklődne egy dizenteri ügyvéd egy konyhalány iránt? Ez meglehetősen furcsa volt errefelé.
Juliet azt állította, hogy Raul az udvarban dolgozik, de a fiú ezt kijavította, amikor ő kérdezett rá nála... Raul csak továbbképzésről számolt be. Felmerült tehát a kérdés: Melyik fiatal mondott vajon igazat?
– Lehet. Azt hiszem... levegőznöm kell egyet. Később jövök.