Novella
Volt egyszer egy lány kinek haja szőkés barna. Szeme akár a tenger olyan kék és gyönyörű arca. Szeretett élni. Imádta megismerni a világot de túl mélyre ásott. A kezdetleges csoda rémálommá vált. A világ nem olyan volt mint amilyennek ígérkezett. A felszín alatt ott rejlett a csúf valóság. Közel sem volt boldog és szép. Minden sötét, szomorú és fájdalmas volt. Épp oly fájdalmas, mint megtudni az igazat.
Volt egy srác. Haja fekete és hullámos. Szeme akárcsak a mogyoró olyan gyönyörűen pompázott. Szerette a lányokat. Ó de még mennyire. Csak sajnos számára mind egytől egyig ugyanolyanok voltak. Egy dologra valók. De a lány szerette. Nem látta meg ezt az oldalát. Nem láthatta a hibáit melyből oly sok volt neki, hisz szerelmes volt. Életet adta volna a fiúért. Végül a nem neki, hanem a halálnak ajándékozta azt. Telt az idő. A fiú elhitette vele hogy szereti. De mint ahogy a csodák, ez sem tartott sokáig. A lány rájött. Nem tudott már ugyanúgy nézni a fiúra. Nem tudott már szerelmesen belenézni abba a két gyönyörű szempárba, mely néhány hónappal ezelőtt rabul ejtette őt és nem engedte szabadulni. Most mégis sikerült neki. Rájött a titokra. Fájt neki. Úgy fájt mint meg szinte soha semmi. Sok terhet cipelt így is a vállán, hisz bántottak. Kegyetlenül sokan bántottak. Irigyek voltál rá. Egy gyönyörű lányra ki ne lenne irigy? Mindenki olyan akart lenni mint ő. Csodaszép és boldog. Olyan boldog hogy a felhőkig szállhatott volna. Majd zuhant. Zuhant a mélybe. Minden egyes szó egy méter volt lefelé a lejtőn. És ő sok métert zuhant. Sok rossz szót kapott. Sok Bántó és kegyetlen gondolatot vágtak a fejéhez. Nem tehetett semmiről, hisz nem vele volt a baj. Azokkal volt a baj akik bántottak. A fiú már csak a hab volt a tortán. Az elején újra szárnyalt. Újra kezdett a magasba emelkedni de nem jutott sokáig. Újra zuhanni kezdett és végül landolt. Nem bírta a fájdalmat. Nem tudta elviselni azt hogy milyen a világ. Milyenek az emberek. Nem tudott boldog lenni és ez megbélyegezte a mindennapjait. Próbálta elviselni. Próbálta. Szerette a szüleit. A testvérét. Életben maradt miattuk. De meddig? Mindennap szembe kellett néznie a fiúval és a sok irigy emberrel. Mindennap át kellet éreznie ugyanazt a fájdalmat. Ugyanazt az elkeserítő, szívfacsaró érzést, mely mindennap nyomta a lelkét. Mégis erős volt és tűrte, tűrte de vajon meddig? Meddig volt képes mindennap szembe nézni a fájdalommal, a gyűlölettel és a problémákkal, melyek ki készítették nap mint nap.
Egyszer elege lett. Nem tudta mit tesz. Egyedül volt. Zokogott, üvöltött, kiabált de senki nem hallotta. Senki nem hallotta segély kéréseit és senki sem segített. A fájdalom és a hirtelen nyakába zúduló keserűség vezényelte. Kést vett a kezébe. Egyszerűen csak fizikailag is akarta érezni. Érezni higy mit tettek vele. Érezni a mérhetetlen fájdalmat amit át kell élnie. Amit szinte mindenkinek el kell viselnie. Itt az a kérdés hogy ki mennyit kap belőle. Talán túl messzire ment. Talán túl mélyre vágott. Talán direkt, talán véletlen. Talán akkor kapott észbe amikor fojt a vér. Fojt a földön a vörös nedv. Észbe kapott. Meglátta hogy mit tett. Hogy mit voltak képesek elérni azok az emberek akikre egy percet se kellene áldozni az életünkből mert csak megkeserítik azt és miattuk hova jutott. Már nem volt visszaút. Már megtette. Menthetetlen volt. Kiontotta saját életet. Végül nem a fiúért halt meg, hanem miatta. A halál lett örök társa. Ő törődött vele úgy ahogy senki. Ő meghallotta segély kilátását de hogy segítsen magához kellett hívnia. A lány ment. Ment a megmentője felé. Talán megmentette, talán nem. Sosem tudjuk meg, hisz a lány már meghalt. Ő mar csak egy emlék. Egy szomorú emlék, mely megmutatja milyen hatása van a szavaknak, a tetteknek és bárminek amit teszünk. Ő mar csak egy példa a sok közül hogy milyen nehéz élni. Milyen nehéz boldognak lenni. Milyen nehéz megtalálni a boldogságot a halál nélkül. Milyen sok a fájdalom. A halál talán mégsem olyan félelmetes. Szimplán csak szokatlan. Segít túllépni a fájdalmakon és a gondjainkon.Be gyógyítja a sebeket, melyeket mi magunk talán sosem tudtunk volna. Örök társ mely megmenekít minket az élet kínzó fájdalmai es sebei alól.
