Valamikor réges-régen, messze, a nagyvárosok zaján túl, volt egy picike kisvároska. Éppenhogy csak városnak lehetett nevezni, hiszen aligha volt száz lakosa. Fagerendás, fehérre meszelt házai, és a macskaköves utcákat megvilágító olajlámpák tették i...
Valamikor réges-régen, messze, a nagyvárosok zaján túl, volt egy picike kisvároska. Éppenhogy csak városnak lehetett nevezni, hiszen aligha volt száz lakosa. Fagerendás, fehérre meszelt házai, és a macskaköves utcákat megvilágító olajlámpái tették igazán hangulatossá. A városka lakói boldog emberek voltak, többségében nem túl gazdagok, de boldogok. Vidáman beszélgetve járták az utcákat, gyerekek, felnőttek egyaránt.
Nem volt ez másképp ezen a hideg, decemberi napon sem, két héttel karácsony előtt. Az emberek már javában az ünnepekre készültek, a gyerekek izgatottan számolták a napokat, és szánkózással, hógolyó csatákkal töltötték az idejüket. A felnőttek sürögtek-forogtak, a házakban mézeskalács, dió és fahéj illata terjengett.
A főutca kis üzleteiben is nagy volt a nyüzsgés: a hentesnél kígyózott a sor, a zöldségesnél hemzsegtek az emberek, a játékboltba csak úgy jöttek-mentek. Csak egy boltocska táblájáról nem verték le az éjszaka esett havat, egyedül egy üzlet ajtaján nem lépett be senki: John Brown, a fafaragó boltjába.
Az öreg John mosolygós arcú, ősz hajú, szemüveges vénember volt. Szerették őt a városka lakói, hiszen mindig kedves volt, mindenkihez volt egy kedves szava. John ennek ellenére mégis magányos volt. Egyetlen gyermeke született élete során, egy lánya, Isabelle. Feleségét korán elveszítette, így egyedül nevelte fel a lányát. Isabelle amint elég idős lett a nagyvárosba ment tanulni, így sajnos kevés időt tudott édesapjával tölteni, levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezen a havas, decemberi napon pedig, John levelet kapott a lányától.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(John szemszöge)
A téli nap sugarai már besütöttek az ablakon vicces táncra hívva ezzel a műhelyben leülepedett port. Odakint minden derűs volt: rohangálva játszó gyerekek, vásárolni siető felnőttek, a város díszítését végző munkások, akik a épp a karácsonyi fényeket tették fel. Szép időnk volt, a nap beragyogta az egész kisvárost. Csak az én kis műhelyemben volt félvilág, melyben az egyetlen érdekesség ablaknál kavarogva felszálló por volt.
Egy régi lábsérülés miatt kissé bicegve mentem az asztalomhoz, melyen már ott volt a tegnap megkezdett munkám: Egy kis fabábu, ami ha elkészül egy baba lesz, a kis Emma-nak, Mrs.Gray unokájának. A feje már majdnem készen volt.
Épp a kezeinek akartam nekilátni, amikor megszólalt a kis csengő az ajtó felett, ami azt jelentette, hogy valaki jött. Letettem a szerszámokat, megtöröltem a kezem a kötényemben, majd az asztalt megkerülve előre mentem.
-Áá, Mr.Brown! Szép napunk van ma, nem igaz? -köszöntött Fred, a postásunk. Jószívű, éleseszű, fiatal srác volt, még iskolában lett volna a helye. Hiába azonban, muszáj volt dolgoznia. Fred és a húga, Rose korán egyedül maradtak. Édesanyjuk elhunyt, amikor Rose született, édesapjuk pedig 2 éve egy borzalmas baleset következtében vesztette életét. Az egész várost megrázta az eset, Arthur Hilton nagyon jó ember volt. És bár a város lakói sokáig támogatták a testvér párt, szépen lassan egyre kevesebb adományt kaptak, amiért senkit sem lehet hibáztatni, senkinek sem jutott sokkal több, mint a Hilton testvéreknek. Így Frednek 17 évesen el kellett kezdenie dolgozni, hogy eltartsa magát és a 4 éves húgát. Kezdetben főleg alkalmi munkákat vállalt (például nálam is), majd amikor az öreg postásunk, Henry elköltözött a városba a lányához, Mrs.Windsor felvette állandó munkára, állandó fizetéssel.
