Élj Értem, Halj Velem

•Első•

Az eső zuhogott. Hatalmas cseppekben hullott alá a sötétszürke felhők borította égen. Dörgött. Villámlott. A szél pedig olyan erősen fújt, hogy néha meg-megmozgatta a hatalmas akácfák ágait, melyek a kórházhoz vezető utat állták körbe. London nem a napsütésről volt híres, de sosem láttam ennyi esőt. Végig folyt az utakon, be a pocsolyákba, majd le a csatornákba. A levegő hűvös volt. Emberek szaladgáltak össze vissza, fejük felett táskáikat tartva, miközben valami menedék után kutattak a hirtelen jött zápor elől. A hideg víz, hangosan csapódott a szélvédőre, emberek százai csattogtak a nagyobbnál nagyobb pocsolyákban. Magassarkút viselő titkárnők, öltönyös üzletemberek, több gyermekes kócos hajú családanyák. Így képzeltem el őket. Talán nem is volt igazam kilétüket illetően, de azért vicces elemezgetni az embereket.

Lassan vettem be a kanyart a kórház parkolójához közel érve. A hatalmas szürkés épület árasztotta magából a jól megszokott magány, és kirekesztettség érzését. Falairól már néhány helyen lepattogott a vakolat. Fehér, eső verte, fakeretes ablakain már meglátszott az idő. A tömbszerű építmény előtt két rozsdás pad állt üresen. Ezeket sem használják sokan. Lassan gurúltam el a mentősöknek kijelölt hely mellett, majd közvetlenül mellette le is parkoltam. Leállítottam halvány kék lagunám motorját, majd kapucnimat a fejemre húzva szálltam ki a szakadó esőbe. Amilyen gyorsan csak tudtam lezártam a kocsit, és már rohantam is a Saint Luke-Jelenleg- biztonságot nyújtó öreg falai közé.

Amint az épületbe értem kicsit össze borzoltam egymáshoz tapadt.  sötét szőke tincseim. Orrom azonnal megcsapta a már jól megszokott, jellegzetes kórház illat. Gyógyszerek, és fehérítő. Habár az épület külső része, inkább hasonlít egy omladozó elmegyógyintézetre, belülről igazán letisztult. Hófehér falak és járólap. A bejárattal szemben egy hosszúra nyúló recepciós pult.

A halvány színű csempékkel kirakott pult mögött Mrs.Jhonson ült. Az idős asszony őszes tincsei éppen hogy kilátszottak a nála jóval magasabb emelvény mögül. Az asszony mindössze 150 centiméter volt, de maga a megtestesült szeretet és gondoskodás. Kapucnim lehúzva indultam meg felé egyenesen.

-Jó napot Mrs.Jhonson-mosolyogtam le rá kedvesen, két kezemmel a márványlapra támaszkodva.

-Eugene drágám-csillantak fel kékségei amint meglátott. Pirosra festett vékony ajkait széles mosolyra húzta, és kezeit nyújtva felém állt fel, ezzel egy apró ölelésbe hívva engem. -Ebony még fennt van a 211-esben, de nemsokára leadja a műszakját-tájékoztatott kedvesen, kérdés nélkül.

-És esetleg..?-vettem elő a legszebb mosolyom.

Mrs.Jhonson szemeit forgatva ült vissza rendelői székébe, és halk sóhajtás után a folyosó felé irányította tekintetét. Pár pillanatig nézte, majd ismét felém fordult.

-Csak a főorvos meg ne lásson!-intett fenyegetően, de közben ajkait apró vigyorra húzta. -Mint a szellemek Eugene, mint a szellemek.

-Köszönöm asszonyom!-kacsintottam, majd megindultam a lift felé.

Figyelmetlenségemben neki mentem egy víz tárolónak, ami majdnem fel is burult. Szerencsére még időben elkaptam.
-Khmm..-hallottam torok köszörülést a hátam mögül.

Kínosan elmosolyodotam, majd a tárolót a helyére állítva fordultam meg.
-Mint a szellemek-emeltem fel mindkét kezem, és amilyen gyorsan csak tudtam szedtem a lábaim a lift felé, különösen ügyelve arra, hogy ezúttal ne borítsak fel semmit. A nagy szürke dobozba beszállva, nyomtam meg az apró kerek gombot, melyről a kettes szám már jócskán lekopni látszott.

Pár pillanattal később, a fémszínű ajtók megnyíltak előttem, én pedig zsebre tett kezekkel léptem ki a klórtól bűzlő folyosóra.

Már délután négy féle járhatott az idő. Ilyentájt szokott takarítás lenni mindenhol. Ebben meg is erősített egy piros mellényes néni, aki épp előttem tolta el a mindenféle tisztítószerrel megpakolt kocsiját.

Kedvesen mosolyogtam rá, majd elindultam megkeresni a 211-es szobát.
Alig léptem párat, hirtelen lágy nevetés ütötte meg a fülem. Kellemes volt, becsukott szemmel olyan volt, akár csak egy tündér hangja. Lágy, dallamos és szívet melengető.

Lábaim automatikusan vittek a hang irányába, ezzel teljesen kiverve a fejemből miért is jöttem is pontosan.
A hang egy nyitott ajtó felől jött, a folyosó közepén.

Mikor oda értem, az ajtófélfának támaszkodtam és akkor megláttam őt.

Halvány szeplőkkel díszített arca csak úgy ragyogott. Barna haja feje tetején egy nagy kócos kontyban ült. Zöldes szemeit össze húzta miközben nevetett. Az a báj és energia ami belőle áradt egyszerűen maga volt a gyönyör és csodálatosság.

Hiszem, ha létezik szerelem első látásra, akkor ez bizony az volt.

Nem tudom megmagyarázni. Szavakba önteni. Egyszerűen csak elvarázsolt engem.

Aztán a nevetés hirtelen abba maradt, én pedig feleszmélve zuhantam vissza a valóságba. Fogalmam sincs milyen arcot vághattam, de abban biztos vagyok, hogy elég bárgyún nézhettem ki, ugyanis a tündér hangú lány szemei óriási méretűvé nőttek. Eddig mosolyra hízott széles ajkait össze szűkítette, majd csak ennyit hallottam.

-Pszt...Ebony, valaki minket bámul.-suttogta.

Én pedig ekkor vettem észre, hogy a lány ágya melletti kisszéken ott ült a gyermekkori legjobb barátom Bony is.

-Eugen-szólt rám hirtelen-Ne vágj már ilyen bamba képet, megijeszted szegényt-nevetett fel Bony.

-Bocsánat-vakargattam a tarkóm kínomban-azt hiszem kicsit elkalandoztam.

-Azt észre vettük. Várj meg kint, mindjárt megyek én is-kaptam az utasítást, aminek eleget téve, hátrébb léptem az ajtóból.

Iszonyat kínosan éreztem magam. Jézusom, még köszönni is elfelejtettem nekik. Most biztos azt hiszi az a lány, hogy egy hatalmas tuskó vagyok. Basszus.

A két lány valamit sugdolózott egymással, majd pár perc múlva hallottam, ahogy elköszönnek egymástól.

-Szóval elkalandoztál mi?-lépett mellém felhúzott szemöldökkel bonbon. 

-Igen, éppen azon járt az eszem, hogy mint fogunk mondani Teonak ha elkésünk-szidtam meg, egy gyorsan kitalált hazugsággal. Ha úgy nézzük végülis részben igaz volt. Teo barátunk, nem tartozik épp a türelmes emberek körébe, szóval száz, hogy pipa lesz amiért elkésünk. Ismét...

-Hát persze... köztudott, hogyha Teora gondolsz, mindig ilyen bárgyú fejet vágsz.

-Látom, jól szórakozol-nyomtam meg a lift gombját szemforgatva.

-Floranak hívják-nézett rám sejtelmesen, majd a lift csippanása után, könnyű szerrel lépett be a nagy fémdobozba.

Flora.

Még a neve is tündéri.

Szia te, aki ezt olvasod!
Ezt a történetet még 2019. Áprilisában kezdtem el írni.
Sajnos akkor abba  maradt és elég sok minden történt azóta.
Most így majdnem 3 év elteltével újra elővettem, és igaz, hogy nagyon nagyon nagyot késve de de végre itt van belőle az első fejezet 😅❤️

Remélem tetszett, ha igen kérlek hagyj nyomot magad után ❤️