next in line ⤷ vmin ✔︎

36

"Taehyung?" egy meleg kéz pár rázta fel a fiút, végig simítva kabátjának szövetén. "Tae? Egész éjjel itt voltál?"

Lassan pislogott, a karcos kórházi lepedő súrolta az arcát, amikor megmozdította a fejét. "Ez nyomot fog hagyni." jegyezte meg szórakozottan.

"Hmm?" dünnyögte.

A kezek visszatértek. Az egyik a fiú tarkóján állapodott meg, míg a másik lágyan végigsimított haján. A feszültsége rögtön csillapodni kezdett. Újra előre fordult, lehunyta a szemeit, és elmosolyodott.

"Baby, gyere.." motyogta Jimin a háta mögött. "A nővérek most kezdik a vizitet, és isten tudja, hogy mikor botlunk bele Yoongina. Nem hiszem, hogy akarod, hogy meglásson minket itt."

"Mhm.. Yoongi?" kezdett magához térni ásítozva.

"Igen, Taehyung. Azt hiszem, tegnap verekedni akart veled, amikor besétáltál ide." kuncogott Jimin.

"Verekedni velem? Huh?" Taehyung végre felemelte a fejét, és a függönyökön keresztül beáramló reggeli fényre pislogott.

"Igen." vigyorgott Jimin, amikor Taehyung megfordult, hogy ránézzen. "Jungkook teljesen felragyogott, mint egy karácsonyfa a jelek szerint, Yoongi hyung szerint olyan volt, mintha senki más nem is létezne. Nyilvánvalóan nagyon szeret téged. Biztos zseniális nagytestvére voltál."

Taehyungnak figyelnie kellett volna, össze kellett volna tudnia rakni egy mondatot, de minden szünetelt benne, ahogy a barátját bámulta. Egy túlméretezett bézs színű pulóverben és egy sötét farmerben, amely semmit sem tett táncos termetének elrejtésére. Park Jimin úgy nézett rá, mintha a világ összes csodája benne lenne. Tág, sötét szemei gyengédségtől árulkodtak, míg dús ajkai elég szélesre húzódott ahhoz, hogy Taehyung kísértést érezzen, hogy megcsókolja, csak hogy lássa, milyen íze van ennek a fajta örömnek - édes, mint a méz, mélázott Taehyung, de talán finomabb és lágyabb a vattacukornál.

Hogy egy olyan tökéletes ember, mint Jimin, hogyan tudta őt szeretni - őt, a férfit, akinek annyi vér tapad a kezéhez, hogy álmában azt álmodta, hogy soha nem lesz tiszta -, Taehyung soha nem tudott semmit annyira mint azt, hogy inkább meghal, minthogy bármi bajt hozzon erre a fiúra.

Jimin még mindig beszélt, buzgón gesztikulálva, mikor Taehyung ösztönösen cselekedve, kinyújtotta az egyik kezét, hogy a sajátjába fogja a másikét. Hosszú, vékony ujjai összefonódtak az apró ujjakkal, mire Jimin elhallgatott.

"Menjünk, együnk valamit." mondta, majd felállt és kinyújtózott, végig Jimin kezét a sajátjában tartva.

A szék, amelyen ült, nyikorogva hátracsúszott a linóleumpadlón, és mindkét fiú összerezzent, azonnal az ágy és a benne alvó fiú felé pillantva. Jungkook még mindig természetesen lélegzett, az invazív csövek lógtak róla míg száját az oxigénmaszk takarta el. Taehyung majdnem elsírta magát a látványtól.

Amikor előző nap megkapta az egyszavas, négybetűs, kérdőjeles üzenetet, alig merte elhinni - lezárta telefonját, és erősen megcsípte magát, mielőtt újra megnyitotta volna az üzenetet, félig-meddig azt várva, hogy eltűnt - ez már megtörtént korábban is. De nem. Még mindig ott volt, merő fekete-fehéren villogott rá.

Így hát futásnak eredt. Egyenesen a kórházba.

Otthon felejtette a pénztárcáját, a kulcsait, a kabátját. Elfelejtette elmondani Namjoonnak vagy Hoseoknak, hogy hova ment. Elfelejtette, hogy később Jiminnel kellett volna találkoznia egy vacsorára. Mindent elfelejtett, kivéve a testvérét - a kisöccsét, aki két éve kómában feküdt, aki lemaradt az első lemezéről, aki nem gyászolta vele együtt a kedvenc bárány-nyársas boltjuk bezárását, amikor a tulajdonos nyugdíjba ment.