Amish Biblia

Beleolvasó

Már megszámoltam a terem összes csillárját, minden szellőzőnyílást, ezekben a másodpercekben épp a repedésekben kezdek kivehető formákat keresni, mintha egy terapeutánál ülnék. Arra eszmélek fel, hogy a szerkesztőm helyett ezúttal hozzám szólnak, ezért a hajamba túrva megköszörülöm a torkom, hogy összeszedjem magam. Embertelenül fáradt vagyok, erővel kell nyitva tartanom a szemem. Pontosan olyan érzés, mintha egy rettenetesen unalmas gimnáziumi órán ülnék, pedig ez egy íróolvasó találkozó, ahol én és a könyvem vagyunk a téma. Nem segít az sem, hogy századszor teszik fel ugyanazokat a kérdéseket, amiket az előző helyszíneken is, sőt, egy részüket már publikálták is. Ez a sokadik állomás, és a kérdések egyszerűen nem változnak. Sosincs kivétel. Zéró kreativitás mindenhol. Egyenesen fizikai kínzásnak érzem a gondolatot, hogy ezután még vagy három órán át dedikálnom kell, miközben úgy mosolygok mindenkire, mintha együtt nőttünk volna fel.

Imádom a munkám, az írás a mindenem, de ezt a részét nem nekem találták ki. Sokszor gondolkodom azon, mekkora hiba volt saját néven kiadni az első könyvem, de azt akartam, hogy ismerjenek. Állítsanak meg az utcán, és mindenki akarjon belőlem egy darabot. Fogalmam sem volt, mire vágytam valójában, egészen addig, amíg meg nem kaptam, mindenesetre szívesen magam mögött hagynám. Ennél magamnak valóbb vagyok. Szeretek elveszni a képzeletemben, amikor a kora esti szürkületben sétálok, a gondolataim pedig akárha az óceán mélyén járnának.

Csak egy srác vagyok, aki pofátlanul, kendőzetlenül igazat mond. Nem regényeket vagy szórakoztató irodalmat írok, hanem a saját érzéseimet fogalmazom meg bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amiket megéltem, amik foglalkoztatnak vagy dühítenek. Szeretek tabutémákat feszegetni és aktuális problémákat boncolgatni. A legutóbbi könyvem a talán lerágott csontnak nevezhető, de továbbra is égető kérdésnek számító globális felmelegedés és klímakatasztrófa ihlette.

Sorra látogattam az erdőtűzzel, aszállyal, szennyezett levegővel és ivóvízzel, vagy egyéb természeti csapással sújtotta területeket, és nagyon sok tudóssal beszélgettem a témával kapcsolatban. A könyvet pedig elsősorban az Egyesült Államok jelenlegi csodás elnökének címeztem, de az összes többi kormányfőnek is legalább annyira ajánlanám. Nem az egóm miatt, nem azért, mert zseni vagyok, és engem olvasni kell, hanem azért, mert rengeteg nálam kompetensebb ember szavait vetettem azokra a lapokra, akik tudják, miről beszélnek, és azzal is tisztában vannak, hogy a jövőnk nem vicc.

A kötet a megjelenése napján máris nagyobb bevételt hozott a vártnál. Sőt, a vártnál jóval nagyobb siker lett, a kiadóm szerint akár még díjra is jelölhetnek vele. Nem ez volt a célom, és hiába alakult így, továbbra sem én akarok csillogni a könyvvel. A benne vibráló betűk magukért beszélnek. Azok itt vannak, tények, amik körbevesznek minket. Én csak a szócső voltam, aki felkutattam őket, hogy papírra vessek mindent.

Nem tudom, tartós-e ez az állapot, vagy csak az újdonság varázsa tett ennyire népszerűvé, de minden pillanatban rám tör a menkülhetnék, amikor nyilvános eseményeken kell mutatkoznom.

Hálás vagyok a rendszeres olvasóimnak, de akik képesek néha a szálloda előtt várni egy találkozó után, biztosan nem a könyveimért rajonganak, és ez egy kicsit frusztrál. Ha rájuk nézek, nem egy filozófust, greenpeaceharcost, esetleg történészt látok, hanem őrült fanatikusokat, akik nem is tudom, miért rajonganak valójában.

Mindenesetre eldöntöttem, hogy ha ezzel a rendezvénnyel végre vége a promóciós körutamnak, akkor elutazom Thaiföldre, kibérelek egy kis házat a semmi kellős közepén, és csak a következő könyvemre fogok koncentrálni. Nem lesz ott semmi, egyedül én, egy laptop és a gondolataim. Senki ismerős, senki, akivel összefuthatnék, az idegen világ és kultúra pedig mindig inspirál. Alig várom, hogy a repülőn üljek, mindent magam mögött hagyva. Napról napra egyre jobban tépáz a belső feszültség, nem teszek mást, csak emésztem magam. Azóta tart ez a kimerítő hercehurca a könyv körül, amióta Dylannel, a szerkesztőmmel kitettük az utolsó pontot a végére, és a nyomdába került. A munkának ez a része eszement sok stresszel jár számomra, nem megnyugvással, hogy végre célegyenesben vagyunk. Hiszen csak utána jönnek a hivatalos pofavizitek a kiadónál, vagy riporterekkel különböző újságcikkekhez, ez pedig egyáltalán nem vonzó számomra. De most az utolsó ilyen kötelező megjelenésen ülök, és ennek is hamarosan vége, aztán végre pihenhetek. Kiengedhetek. Egyedül lehetek, hogy feltöltődjek.