Árnyak útja

Január

Talán egy örökkévalóság után, de talán csak egy pillanattal később a zuhanás lelassult. A sötét végtelenségbe törés hasított, és fény szivárgott a téren keletkezett résen. A törés folytatódott, fokozatosan feltörte az addigra határozottan tojás alakú semmit. Végül, mikor már fehér pókhálónak látszott a sötét tojás belseje, lehullott egy héjdarabka, és puha talajra érkezett. Megindult a tojáshullás, és a fekete tojáshéjak lassan, de biztosan lepotyogtak az addigra kivehető friss, fehér hóra. Váratlanul Solaris testén is úrrá lett a gravitáció, és halkan puffant a nagyjából 2 centiméter magas hórétegben.

-Hova kerültem?-kicsit talán meglepő, hogy ezt kérdezte, miután a semmibe zuhant az eső miatt, de jelenlegi helyzetében ez érthető volt.

 Amint körülnézett, szemet szúrt neki az az apró tény, hogy egy erdőben van, ahol a talaj hóból, a fák jégből vannak. Két katona lépett mellé. De nem akármilyen. Testük átlátszó üvegből volt, ruha nem volt rajtuk, de nem is volt rá szükségük. Szemgödreik hiányoztak egyedül az orraik dudorodtak ki arcukból. Izmaik, és csontjaik sem voltak, inkább amolyan körvonalnak tűntek, amit kitömtek üveggel. Kezükben két méter hosszú arany lándzsát tartottak, szabad kezeikkel tökéletes harmóniában mozogva felsegítették Solarist. Mikor megszólaltak, hangjuk üvegesen, de mélyen zengett.

-Üdvözlünk az Árnyak Útján, Egy Év Börtönében, Solaris Carpetman! Mostantól egy évig a bentlakónk leszel. A szökés lehetetlen, mivel nem falak zárnak el, és nem utakon juthatsz ki. Ne is próbáld!- Mondták olyan tökéletesen egyszerre, hogy bármelyik kórusvezető szívesen feltöltené velük a kórusát. 

-Kik vagytok?- kérdezte Solaris teljesen jogosan, mert nem minden nap találkozik az ember beszélő üvegharcossal.

-Mi vagyunk az éber őrök, akik segítik utadat. Mi vagyunk akik voltak, és akik lesznek. Mi vagyunk az Idő és a Lélek őrei- mondták az Idő és a Lélek őrei ismét kórusban.

-Miért hoztatok engem ide?- tette fel a kérdést kicsit zavarodottan a fogoly.

-Nem mi hozunk. Mi viszünk tovább. Szintekből áll a börtön. Tizenkét szinten tizenkét próbatétel van. Ha minden próbatételt sikeresen leküzdesz, a lelked kap egy új esélyt. Ha megbuksz, elviszünk az olvasztóba, és üveget öntünk belőled. Így keletkeznek az Idő és a Lélek őrei.- mondták az Idő és a Lélek őrei.-Most elkezdődik az Első Próbatétel. Január.

Az üvegzsoldosok füstté váltak, és elfújta őket a szél. A hó elkezdett esni, és egyre hidegebb lett. Találnia kellett valami búvóhelyet mielőtt elkezdődik a hóvihar. A hó egyre gyorsabban kezdett esni, és csak egyre nőtt a vihar sebessége. Tíz méternél tovább nem lehetett látni. Az addig gyönyörű jégfák fagyos, tűujjú karmokká változtak, és az eget karcolták hideg ágaikkal. Solaris egyre csak menetelt a hóban, menedék után kutatva. Tíz perc menetelés, és két végtag lefagyása után talált egy barlangnyílást. A barlang bejáratánál elgondolkozott, vajon van e bent olyan dolog, amitől félhet, mint például egy medve. Elhessegette a gondolatot, és belépett. Szürke szikla, és kék jég volt a barlang belseje. A barlangpadló fekete kőből volt, a falak szürkék voltak fehéres csíkokkal. A mennyezetről öt méter hosszú jégcsapok lógtak le a bejáratnál, ami a barlang teljes magasságnak majd a fele volt. A kanyargós barlangba beljebb menvén észrevette, hogy az egyre sötétebb homályban egy kis kék derengés is pislákol. Amint jobban megfigyelte, tudatosult benne, hogy ez a fény nem a hátán, hanem frontálisan világítja meg, ami azt jelenti, hogy a barlang belsejéből jön. Magasabb sebességfokozatra kapcsolt, mert kíváncsi lett a kék fényre. Hamarosan kiszélesedett a barlang, és  korábbi öt méterszéles folyosó helyett húsz méter széles csarnokba ért. A harminc méter magas csarnok közepén egy hat méter átmérőjű mennyezetig felérő zafíroszlop világított kék fénnyel. A kristályoszlop folyamatosan suttogott:

-Solarissss- de ez a suttogás inkább tűnt szélfúvásnak.

-Gyereeee! Érints meeg!- suttogta most a kék kő.

Solaris elgondolkozott. Egy suttogó, világító kő próbálja magához csalogatni. De az ő életének már mindegy, nem? Hiszen ha elbukik, elvileg meghal... Aztán meg ez csak egy kő, és a zafír nem veszélyes. Így hát elindult a fény felé, és észrevette, hogy minta van a kőben. Egy kézlenyomat. Nem akármilyen kézlenyomat, az Ő kezének lenyomata. Mind a két kezének van egy mélyedés az oszlopban.... Lassan közelebb lépett, és az egyik kezét beillesztette a lyukba. Nem történt semmi. Óvatosan odaemelte a másik kezét is, és amint hozzáért az ujjaiva, az oszlop fénye erősödött. Egy teknős sebességével illesztette bele szépen apránként a teljes tenyerét, az oszlop pedig kezének minden új négyzetcentiméterétől jobban világított. Végül mikor a teljes tenyerét beillesztette, az oszlop egy csillag erejével ragyogott fel. 

Mikor a fényesség abbamaradt, egy iskolaudvaron találta magát. Azonnal felismerte az iskolát, ahova járt még kiskorában. Egy padon ült, kisgyerek volt. Látta, hogy a többiek játszanak, de nem akart odamenni hozzájuk. Neki nincs szüksége másokra. Szívesen játszott volna velük, de nem olyat játszottak, ami neki tetszik, ráadásul a visszautasítást sem szerette. Nem félt a visszautasítástól, csak utálta, amikor megtörténik. Így hát egyedül ült a padon. 

Váltott a kép, már 18 éves volt. Egyedül ült a parkban a nagy tölgynek háttal, és olvasott. A nyári napfény melengette a kezét, a könyvét, a lábait. A többi ember sportolt, vagy beszélgetett, de ő olvasott. Kívülállónak érezte magát, de úgy érezte, ez rendben van. Megint váltott a kép. Síró szüleit látta. De ez nem lehet. Ő erre nem emlékszik.... Aztán rájött, lehet hogy már bejelentették az eltűnését. Lehet, már halottnak hiszik, hiszen ez a hely más mint a való élet. Máshogy működik. Lehet, hogy már egy hónapja eltűnt.

Szülei nem látták őt, pedig ott volt a nappali közepén. Érezte a kandalló melegét, látta a régimódi, de ízléses berendezést, a szobanövényeket, az ablakon át látta a hóesést. Meg akart szólalni, de nem tudott, mert a száját bevarrták. Hirtelen a sötét végtelenségben találta magát. de nem volt egyedül ez alkalommal. Egy fekete ruhás, egész arcát elfedő sötétfekete maszkot viselő ember volt előtte:

-Ki vagy te?- kérdezte a maszkos ember.

-Solaris Carpetman vagyok- felelte erre a kérdezett.

-Nem a nevedet kérdeztem- mondta a kérdező. 

És akkor Solaris rájött. Ő nem egy név. Ő több. Most, hogy látta az emlékeit, eszébe jutott, hogy ő az, akivé lett. Az, amit csinált, amit gondolt, amit érzett és mondott egész életében. Ez ő. És azt is tudta, hogy hogy fogalmazza meg. Hiszen mindig így hívta magát gondolatban:

-Én  vagyok A Fényhozó- mondta Solaris, és most biztos volt benne, hogy jól mondta. 

-Válasz elfogadva- válaszolt az eltakart arcú, és mikor kimondta, arany csíkok suhantak végig a semmin, körbevették Solarist, és ő hátraesett.

A földön feküdt a zafíroszlop mellett. A barlang megmozdult, a falak párologni kezdtek. Mögöttük fehér üresség volt. az egyetlen dolog, ami megmaradt, a zafíroszlop volt. Nőni kezdett, és oszlopból lovasszobor lett, még mindig zafírból. A lovas nem más volt, mint a fekete köpenyes alak.  A fehér semmiből odaépült a lovasszobor kvarc talapzata, és egy tér egy város közepén. A boltok zárva, az utcák üresek voltak, éjszaka volt. Az épületek gótikus stílusban épültek, és legalább harminc méter magasak voltak. A tér alja bazaltból volt kirakva. Végül mintha csak valaki leöntené egy vödör vízzel, szín folyt a körvonalakba, majd megszilárdult a tér. Amikor Minden apró falevél kész volt már, és a csillagok is megjelentek, a lovas megszólalt. Hangja betelítette az éjszakát, visszacsapódott a falakról:

-Gratulálok, az első Próbatételt leküzdötted. Megláttad igazi valódat. Most üdvözöllek a Februárban!