A füst ködként borította el a francia tájat, vészjóslón, egyre sűrűbben közeledett az árok felé. Sokan riadtan nyújtogatták nyakukat a zöld köd felé, ami lassan-lassan ellepte a látóhatárt. Egyre közeledett. Elérte az árkok szélét és vízként csobbanva folyt a szürke földre. Az emberek hátrahőköltek a zöld füsttől, ami ellepte az árok alját.
Az elsők térdre rogytak, öklendezni kezdtek. Mások elhűlve nézték társaikat, megint mások futásnak eredtek. Egy fiatal hányni kezdett, vér és epe hagyta el a száját. Remegve nézte, majd ismét hányt. Az öreg hentes elvágódott, kapkodta a levegőt, hamarosan köhögni kezdett. A sárban húzta magát arra, amerre a biztonságot sejtette. Nem jutott semeddig. Arrébb tőle egy másik korosabb ember lett rosszul, hangos ordítása elhallatszott egész az ellenségig. Percekig üvöltött, mígnem a gáz megfojtotta. Jean látva őket rongyot tekert arca elé. Kék szeme megtelt félelemmel. Meglódult. Nem tudta hová fut, nem tudta mi elől fut, csak azt tudta, hogy el kell tűnnie innen. Menekült. Remegő kéz kapaszkodott a lábába és lerántotta. Egy idős ember véres arca nézett rá. Jean lerúgta az öreg kezeket és hátrálni kezdett. Amaz kérlelőn nézte. Beszédre nyitotta száját, de csak véres hab jött a torkán. Feje lehanyatlott. Meghalt.
Jean felkelt, tovább indult volna, de szédülni kezdett, néhány lépés után ismét a földön volt. Levegőért kapkodott, tüdejét mintha szögesdróttal kezdték volna összeszorítani. Eszébe jutott a fiatal fiú, Charles. Barátok voltak. Eszébe jutott, miként borult térdre, és kezdett hányni. Összeszorult a gyomra a gondolattól, és ismét megpróbált felállni. Felhúzta magát az árok falán és négykézláb haladt előre. Lassan kerülgette korábbi társai tetemét elszörnyülködve, ahogy látta jövőbeli sorsát. Vakon haladt előre, mígnem megint rátört a roham. Ismét köhögni kezdett, ám ezúttal már vér áztatta be a kezét. Jean elsápadt látva saját vérét és eluralkodott rajta a pánik. Kapkodni kezdte a levegőt egyre többet szívva magába a harci gázból, egyre gyorsabban haladt előre, egyre jobban ki akart jutni innen.
Karjait elhagyta az ereje és összecsuklottak, arccal előre zuhant a sárba. Már nem próbált felkelni, nem is lett volna értelme. Tudata már feldolgozta, hogy most még fog halni, de a teste még küzdött. Izmai megfeszültek és elernyedtek, tüdeje megtelt iszapos vízzel.
Percekkel később furcsa maszkos alakok trappoltak el mellette, észre sem véve őt, de már nem is lett volna kit észrevenni. Ugyanolyan hullává vált, mint egykori barátai, honfitársai. Jean Pavard 1918. eme hideg napján feláldozta életét hazájáért.
