Álom vagy Valóság?

1.

Egy fantázia történet kezdetén, általában úgy indítanak, hogy egy teljesen normális, szokásosnak induló napon kezdődött... aha, igen, na ez nem az a sztori.

Ott ültem, megkötözve, nagyjából talán már 36 órája. Erre is csak a szemben lévő fal tetején, rácsokkal ellátott, kis ablakon beszűrődő fény engedett következtetni. A nap sugarai körülbelül 4 órája találták meg az utat a kis, sötét lyukba, ahol én tartózkodtam. A kialakult félhomályban, amennyire lehetett, körbe tudtam nézni. Úgy nézett ki a hely, mint egy rég nem használt metró aluljáró. A sín mellett egyik oldalon néhány félig leszakított, valószínűleg jó régóta porosodó plakát, másik oldalán pedig a kis peron, ahol normál esetben az emberek állnak, és várják a járművet. A sínen amin, általában a földalatti vonatok közlekednek, most én ültem, egy székhez kötözve, mindenféle kötelekkel és ragasztó csíkokkal a testemen. Az emlékeim zavarosak voltak. Az utóbbi időben nehezen tudtam megfejteni mi a valóság, és mi nem az. Rémlett valami egy estélytről, sok táncról és nevetésről. Majd lövésekről, sikolyokról, vérről és rohanásról. Eszeveszett rohanásról. Végig nézve magamon, egy szakadozott, koszos, foltos kék ruhát láttam, azaz csak helyenként volt kék, ugyanis le voltam öntve valami undorító, fekete trutyival.-ez megmagyarázta a folytogató szagot, amit azóta éreztem, hogy magamhoz tértem.- Ennek ellenére, még így is láttam magamon foltokban a vért, és éreztem a testembe hasító fájdalmat, ami egészen friss sebekről árulkodott. Vissza a gondolataimba, kiáltozás, káosz, majd egy arc. Az Ő arca... a gyönyörű arca. Tengerkék, titokzatos, mégis szeretetet sugárzó szemei. Sötétbarna, szinte már fekete, majdnem állig érő göndör fürtjei. A bódító illata, amelyet még mindig az orromban érzek.
Emlékeimből, távolról jövő hangok szakítottak ki. Először csak halk foszlányokat hallottam, majd egyre hangosabb és hangosabb lett. Lassú és megfontolt léptek visszhangoztak a nagy térben, miközben én a szürkeségben próbáltam rájönni, vajon ki lehet a közeledő személy. Egyre közelebb járt, de én még mindig csak a körvonalait láttam. Az alak még közelebb lépett, majd hirtelen megszólalt.
-Nocsak, nocsak! Milyen kicsi a világ! Nem hittem volna, hogy pont itt futunk össze. -Abban a pillanatban mintha valaki egy lámpást gyújtott volna az agyamban. A mély, érdes hangtól, még a hideg is kirázott, ahogy felismertem, a fölém tornyosuló embert. Ez nem lehet igaz! Levegőt sem bírtam venni. És most nem a rajtam lévő, fekete massza szagától.
Meg akartam szólalni, de nem bírtam. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított a fejembe, és a világ újra elsötétült előttem.