Álom vagy Valóság?

2

Csend és zuhanás. Üresség. Ennyit éreztem. Ébren voltam. Tudtam, hogy felébredtem, de a szemem még csukva volt. Egy ágyban feküdtem. Hideg és kemény ágyban. Lassan megpróbáltam kinyitni a szemeim, de az erős fénytől ez igen nehéz volt. Mikor sikerült, fehér falakkal körülvett kis kórházi szobában találtam magam. Végig néztem a szobán, majd magamon is. Egy negyvenes éveiben járó nő aludt az ágyam mellett, miközben a kezemet fogta. Látszott az arcán az aggódó tekintet, és az is, hogy valószínűleg kemény heteken van túl. Vállig érő világosbarna haja egy rendezetlen kontyba volt fogva. Nem akartam felkelteni, látszott rajta, hogy szüksége van az alvásra. Óvatosan megpróbáltam kihúzni a kezem az övéből, de abban a pillanatban, hogy megmozdultam, a nő felébredt. Amint meglátott, könnybe lábadt a szeme.

- Édesem! Hogy érzed magad? -a hangja remegett, aggódó volt, de kicsit meg is könnyebbült. Válaszolni próbáltam, de még mindig nem tudtam megszólalni.

- Várj csak! Ne erőltesd meg magad! Azonnal hívok egy orvost!

A nő kisietett a szobából, ezzel magamra hagyva néhány pillanatra. Az biztos, hogy ő ismer engem, és valószínűleg nekem is ismernem kellene, de egyszerűen fogalmam sem volt. Nem tudtam semmit. Semmire sem emlékeztem. Gőzöm se volt arról, hogy ki ő, vagy, hogyan kerültem ide. Mikor emlékezni próbáltam, az egyetlen amit láttam, a sötétség volt. Semmi más.
A hölgy vissza ért, egy orvossal a nyomában.

- Hogy érzi magát, kisasszony? -kérdezte kedvesen, mégis komoly tekintettel.

- A fejem... fáj... - csak ennyit tudtam kinyögni. Még mindig nehezemre esett a beszéd.

- Emlékszik arra, hogy mi történt?

- Semmi... semmire.

- Rendben. Ne aggódjon, ez teljesen normális. Meg tudja mondani a nevét? - a nevemet... a nevemet...?

- Én... nem... nem tudom.

- Semmi gond. Ne izgassa fel magát emiatt, ez előfordul. Most pihenjen kicsit, később pedig mindent el fogunk magyarázni.
Az orvos és a hölgy elhagyták a szobát, engem pedig ezt követően ismét elnyelt az álmok titokzatos világa.  

Mikor újra kinyitottam a szemem, ugyan az a hely fogadott, viszont most egy fiatal fiú foglalta el az ágyam melletti széket. 

- Szia- köszönt kedvesen. Világosbarna tincsei a szemébe lógtak, és mosolyogva nézett a engem.

- Szia- ültem kicsit feljebb az ágyamban. - Ne haragudj, de én nem...

- Igen tudom, hogy nem emlékszel rám. Ne aggódj, mindent elmagyarázok. Először is, szia, Dominick vagyok, a bátyád. - Nyújtotta felém a kezét nevetve. 

- Én pedig...- kezdtem, miközben megráztam a kezét, de megint elakadtam.

- Amelia.  A  te neved Amelia Strong. De a legtöbben Millusnak hívnak. 15 éves vagy. A hölgy aki korábban bent volt nálad, az édesanyánk, Elenor. Év elején sajnos egy igen rossz társaságba keveredtél, a dolgok eléggé elfajultak. Volt egy nagyon csúnya baleseted. Kómába kerültél két hónapra. Ma pedig, hála az égnek, felébredtél. Csoda, hogy megúsztad egy rövidtávú emlékezetkieséssel. Az orvos szerint a kritikus részen már túl vagy.

- Hű!- csak meredtem magam elé, a kék-fehér kockás takarómra, a hallottakat emésztgetve magamban.

- Dióhéjban ennyi. A részleteket, majd később kivesézzük. Az a fontos, hogy most ne zaklasd fel magad, és hogy tudj minél többet pihenni. 

- Köszönöm, hogy elmondtad nekem Nick.- a fiú halványan elmosolyodott. 

- Magadra hagylak. Aludj egy jót. Később még jövök. 

- Rendben, szia.

Dominick kedves volt, viszont az érezhető volt, hogy valamit nagyon el akar hallgatni előlem. Lehet, hogy csak túlgondolom és azért volt ilyen, nehogy felzaklasson valamivel. De számomra akkor is egy kicsit gyanús. Idővel úgyis ki fogok deríteni mindent. Egyszer pedig majd az emlékezetemnek is vissza kell jönnie.

Az álom ismét elnyomott. Továbbra is sötétség vett körül, csakhogy most észre vettem néhány ragyogó fénycsíkot is a távolban. Aranyfényben csillogó, gyönyörű, menedéket nyújtó reménysugárként világítottak a végtelennek tűnő sötétségben. Mintha csak nekem szólnának. Engem hívogattak. Úgy döntöttem követem őket. Végül is mi bajom lehetne nekem abból?