A Világ Gyönyörű maradt

𝐀𝐌𝐈𝐊𝐎𝐑 𝐊𝐈𝐓𝐈𝐒𝐙𝐓𝐔𝐋 𝐀𝐙 𝐄́𝐉

─────────⊱◈ 𝐈𝐈𝐈 ◈⊰─────────

A királynő embereket megdöbbentve futott végig a kerten, s minden egyes négyzetméterét felfedezve ment körbe. Az őrök pedig mögötte sétáltak mindig és néha kérdőn néztek egymásra, mikor a királynő szinte felvisítva rohant oda egy virághoz vagy növényhez. 
A király is meglepődött a lány kirohanásain, mikor titokban az ablakból nézte őt. Kezében egy erős ital foglalt helyet, székében pedig keresztbe tett lábakkal ült. Ingjét hanyagul kigombolta, nyakkendője már rég a földön fetrengett magányosan. 
Kíváncsivá tette az országára eresztett színesség, mert Nike színes volt annak ellenére is, hogy fekete ruhát viselt - amikor ez a gondolat megszületett az Árnykirály fejében, nem csak a haja színére értette. 
Túlságosan fényesnek érezte őt és ez zavarta. Úgy tudta volna nevezni, hogy fény a sötétségben… egy idegesítő fény. 
A maradék alkoholt, amit tartogatott, legurította torkán, majd fejét hátradobta a székére s nézte volna tovább Nike sétálását, de egy törés és éles csillingelés vonta el figyelmét, ami oldala felől jött. A tartott pohár egyszerűen összetört a kezében. 
-Saber - a másik kezébe temette arcát s úgy próbált lenyugodni. 
-Igenis, Uram - válaszolt a szoba sarkából egy hang, majd máris királya kezénél termett. Összeszedte az üvegdarabokat és bekötötte vérző kezét.
Alig van itt, de egyre nagyobb gondot okoz a királynak, mint ahogy ő azt eltervezte.
Nike eközben látszólag örök barátságot kötött egy békával, kinek becses neve Monsiour Brekk lett. A varangy emlékeztette birodalmára, hiszen az esős, nedves környezetet szeretik ezek a lények, a Nap Királyságban pedig nemigen maradnának meg sok ideig. 
Nike nem messze meglátott egy padot, amire lehuppant, hogy kipihenje a felfedezések fáradalmát. A békát combjára helyezte, majd két kezével megpaslagolta a mellette szabadon álló helyeket is az őrök számára. 
-Üljenek le - mosolyodott el Nike, mire a két őr nem sokat váratva magára, leültek a királynő mellé. 
-Szóval átok van a Királyság felett. - gondolkodott hangosan, mire az őrök felé kapták fejüket - Mi az eredete? 
-Csak egy átok - motyogta az egyik. 
-Boszorkány átkozta? - kiváncsiskodott tovább. 
-Annak is nevezhetjük. 
-Hé, nem kéne neki többet elmondanunk! - sziszegte a másik gyilkos tekintettel, mire az befogta száját és elnézett.
Nike mintha megvilágosodott volna. 
-Szerelmi átok? - erre mindkét őr felkiáltott ijedtükben - Szóval ráhibáztam… - ma kellett volna mennie a Nap fesztiválra, biztos hogy jó tombolákat húzott volna. A királynő felnézett a felhőkre s szinte hasa is újra belefájdult a látványba. Hány éve kell ezt a szenvedést eltűrniük ezeknek az embereknek? 
-Nike királynő - Mora termett hirtelen elé, mire a két őr villámgyorsan felpattant ülő helyzetükből - A király megparancsolta, hogy csakis a kastélyon belül tartózkodhat. - Nike csak összevont szemöldökkel fogadta az utasítást, de nem tett ellene, mára úgyis eleget látott. 
Az igazi ok, amiért a király ezt a parancsot elrendte, az, hogy nem bírta elnézni Nike boldogságát, fejfájása lett tőle. Saber felsóhajtott, amikor a király vörösellő fejét meglátta: tudta, hogy ma még sok poharat fog feltakarítani a padlóról. 
A királynőt felkísérték a szobájába, majd rácsukva az ajtót, egyedül is hagyták. A lány felsóhajtva foglalt helyet az ágyon: alig van 11 óra, de máris becellázták egy puccos de sötét szobába. Egy pillanatra az Árnykirályra gondolt, és a furcsa személyiségére. Nike nem félt az emberektől, inkább szerette őket kiismerni, sem mint rögtön bíráskodni felettük: az Árnykirály most feladta neki a leckét.
Hátradőlt az ágyra és a plafont szemlélte, habár gondolatban már nem e világban volt. 
Mennyi időt kell itt eltöltenie még? Mikor láthatja újra Liviust?
Nike nyelt egyet- a király válaszaiból érezhető volt, hogy Livi kicsúszott kezei közül, szóval nem is aggódott efelől tovább. De mit gondolhat ő? Szívből remélte, hogy nem készül semmilyen meggondolatlanságra… De ő akkor is Livius maradt, 18 éves létére még mindig félelmetes király, hatalmas erővel és tudással. De Nike büszke volt rá, nagyon sokat változott jó irányba, na meg titkon tetszett neki az acél oldala. Szívére tette kezét, és visszafojtva könnyeit, úgy gondolt férjére: annyira hiányzott neki, annyira szerette őt, annyira…
A sós könnyek akaratlanul is elkezdtek csorogni az arcáról, amit egy söpréssel el is tüntetett, de újra és újra eleredtek. 
-Szeretlek - suttogta Nike, majd oldalra fordulva, felszakadt belőle az összes fájdalom, ami az elmúlt időkben felhalmozódott.
Ordítani tudott volna a fájdalomtól és a mérhetetlen csalódottságtól, amit ebben az országban látott: mindenhol megtörtséget és sötétséget vett észre. Eddig senki nem mosolygott, egyszer sem… 
-Ez egy lágy eső… - lassan felült, majd az ablak felé fordította fejét - Talán ez a dal, amit éneklek elér hozzád, bárhol is légy - Nike éneke felrázta a kastély komorságát, szinte az egész épületben visszhangzott az a kellemes dal, amit még a Nap Királyságban költött. A dallam, amit szerelméhez énekel most is. 
-Kérlek titeket, küldjetek hírt felőle - suttogta Nike az esőnek, majd folytatta teljes torkából. 
A sötét átok, ami belengte a királyságot, hirtelen kontrollálatlan módon cikázni kezdett az égen, majd esőfelhővé alakulva, csillogó cseppeket hullatott magából. Az Árny Királysága, akik épp monoton munkájukat végezték volna, lefagyva csodálták az arcukra hulló csillagokat. Az eső melegsége felborzolta az embereket, akik még életükben nem láttak szép vagy kellemes esőt. 
Nike szíve megfájdult és könnyek közepette hívogatta az esőt, amely megadva a királynőnek a tiszteletet, lágyan csepegett a földre. 
Észre sem lehetett venni, de Mora már rég bent volt a szobában és csodáló szemekkel nézte a különleges lányt. Arca enyhén vörös lett, mikor Nike a dal befejezése után, kisírt szemekkel felé fordult. Gyönyörűnek tartotta. 
-Hogy tetszett? - a királynő vigyorogva nézett a lányra. Mora csak egyhelyben állt és megszólalni sem tudott, fogalma sem volt, mit kéne csinálnia. 
Így volt a király is, aki épp a folyosón állt egy ablak előtt, és lefagyva nézte a hullócsillagokat. Szívéhez mart és felszisszent a hirtelen rá eresztett fájdalomtól. Ha tehette volna, kitépte volna és rakott volna helyébe vasat, de nem tudta ezt megtenni, még nem. 
-Királynő - szólalt meg Mora - Kész az ebéd. 
-Rendben! Köszönöm - Nike letörölte könnyeit, majd a lány mellé szegődött. Szótlanul mentek az ebédlő felé, míg Nike észre nem vette, hogy a király fájdalmasan oldalra néz, kifelé az ablakon. A lány felé lépett egyet, de Mora megfogta karját és nemlegesen rázta a fejét. Nike visszanézett a királyra, de ő is inkább jobbnak látta, ha nem zavarja meg, pedig annyira megtörtnek látszott, hogy legszívesebben a királynő megölelte volna. De aztán csendben tovább haladtak. 
Az Árnykirály csendesen lépett be az ebédlőbe, majd kitolva főasztali székét, leült rá, s fejét a kezébe temette. Nem tudott Nikére nézni, még mindig elkábult volt az esőtől. Hogyan rabolhatott el egy olyan királynőt, aki nemcsak ragyogó, de még esőt is idéz a gyönyörű énekével? A király feje megfájdult, amikor a fejében lévő tervet egy hatalmas vonallal át kellett húznia. 
-Még mit tudsz? - kérdezte a király, Nike pedig kitágult szemekkel nézett rá. 
-Nos… Tudok kötni, - gondolkodott el egy pillanatra - meg nagyon finom ráment főzök! És talán kicsit értek még a gyógynövényekhez - egy tincset megragadott, és elkezdte kezével fésülni, miközben gondolkodott egyéb hobbijain. 
-Nem úgy értettem. - szürke szemeivel a királynőt egyenesen szíven szúrta, úgy nézett rá lapos tekintettel - Nem tudtam, hogy esőt csinálsz - szavai hidegek voltak. 
Nike eleresztette haját s kínosan el-el nézett, ahogy visszaemlékezett a kb fél órája történt kifakadására. Kezeit ölébe eresztette, és végül a királyra mosolygott. 
-Bocsánat. - az Árnykirály érezte, hogy darabokra hullott. Arca felhevült, tenyere izzadni kezdett: őt elrabolta, lent tartotta fogva a börtönben, 2 napig éhezett és ő mondja azt, hogy bocsánat? Ki ő? Hogy merészeli… 
A férfi idegesen csapott az asztalra, arcát újra a tenyerébe temette. Szíve hevesen dobogott, egyszerűen kikészült tőle. Utálta ezt az érzést, mintha a belseje megtelt volna valamivel, amitől eddig rideg volt, most meg valósággal reszketve vette a levegőt. 
-Nincs más képességem - nyelt egyet bátortalanul Nike, majd poharából ivott pár kortyot. Keze kissé megremegett a hirtelen felindulástól. Érezte a király feszült légterét, így inkább jobbnak látta, ha nem szólal meg megint elsőként. Néha igazán befoghatnám - gondolta röptiben Nike. 
Az ebéd csendesen telt, a lány minden falatot hangosan nyelt le és rágás közben pedig apró sóhajok hagyták el száját az ízletes falatok miatt. Nikével ellentétben a király alig nyúlt az ételhez, inkább csak bort fogyasztott, de azt pohárszámra. 
-Finom volt - dőlt hátra elégedett Nike. A király sebtiben ránézett a lányra, de el is tekintett utána. Orrlyuka kitágult, miközben fújtatott egyet. Lehunyta szemeit, de szíve heves dobogása kicsit sem hagyott alább. Azon gondolkodott, hogy küzdjön az érzés ellen, vagy inkább hagyja, hogy katasztrófát okozzon a következő éveiben. 
-Írhatok majd levelet? - kérdezte Nike reménykedve - A… férjemnek. 
A király szívébe mintha tőr vésődött volna bele. A férjének? 
-Természetesen nem - vigyorodott el kísértetiesen, majd magabiztosan hátradőlt a kibélelt székében. Már tudta a választ: nem fogja elfojtani az érzéseit, sőt… De ez a gondolat már csak a királyra tartozott, és az új tervére, aminek fő eleme a szíve volt. Nike csak fáradtan sóhajtott egyet: ugyis elfogja küldeni azt a levelet, akár tetszik neki, akár nem. 
A délután folyamán Nike nézte az ablakot, felfedezett egy-két báltermet s a legvégén pedig szembe találta magát a királyi könyvtárral. Egy csettintés után becsukta maga után az ajtót s belibbent a tágas helyiségbe. Hatalmas belmagassággal rendelkezett s mind a négy oldal falát könyvespolcok fedték be. A teremben voltak üvegszekrények, amikben értékesnek tűnő tekercsek és pecsétek foglaltak helyet, továbbá újabb könyvespolcok hada. Nike hátratett kézzel lépdelt s körbejárt pár sort, mire talált valami olyan könyvet, ami leírta, hogy hol mi található. A királynő felcsapta a kemény fedőlapját és ujját végighúzva a neveken, úgy duruzsolta azt. 
-"Árny Királyság" Meg is vagy! - dobolt egyet ujjaival, majd elolvasva a megtalálási helyet, feltekintett. B26, csak ennyi volt odaírva, Nike pedig elismerően bólogatott a lehetetlen megtaláláson. Hunyorítva körbetekintett, még szája is nyitva maradt, annyira koncentrált. Egy hatalmas zöld C betűt talált vele szemben, a magasban. 
-Szóval ha ott a C, és ez egy oldal, akkor jobbra tekintve - okoskodott hangosan, és mintha megvilágodott volna a nagy D láttán, rögtön balra tekintett. 
-Zseni vagyok - indult meg nagy hévvel, mikor meglátta a kék B betűt a magasban. De rögtön vissza is hátrált kissé, mert elfelejtette hogy hányas szám. 
-26… - egy hatalmas fallal szemezett, ami a "B" szektort jelképezte. Gondolatban már le is fokozta magát al-zseninek. Elkezdte megszámolni a sorokat, s mikor eljutott a huszonhatosig, tekintetér végigvezette szemével, de semmiféle királyságról szóló könyvet nem talált. Akkor hogyan számozzák? Nike hirtelen felcsillanó szemekkel számolt 2 sort lefelé, majd 6 könyvvel arrébb egy vastag kék színű borító szemezett vele. Nem látta lentről, hogy mi lehet ráírva, de érezte, hogy az, az a könyv. Boldogan vissza is helyezte magát zseninek. 
De hogyan jusson fel? 
Szeme sarkából egy lépcsős létrát látott meg, amihez odasietett és nehezen, de elhúzta a gurulos létrát. Irányba helyezte, majd elkezdett felfelé lépkedni a lépcsőfokokon. Hamar felérve, két kézzel leemelte a könyvet s maga mellé lehelyezve, kezdett volna lefelé menni, mikor a teremre pillantott. Valami csodálatos fogta el, mikor az összes zeg-zugot belátta onnan a magasból. Hirtelen belátta az elosztási rendszert, a négy fal, négy betűt jelentett. Az asztalokat kezdte nézni és szerencséjére voltak lapok ott, szóval nem kényszerül arra, hogy falevélre kezdjen írni. Majd valahonnan szerez tollat is. 
A messziből meglátott egy kényelmesnek tűnő fotelt az ablak mellé, így levonszolva a könyvet, leült oda és fellapozta az írást. 
Ideje nem volt olyan sok, hogy a több ezernyi oldalt most elolvassa, így címeket lapozott fel s ami érdekelte, azt elolvasta. Estére tervezett valamit, amihez pontosnak kell lennie. 
A könyv tartalma hasonlított ahhoz, amit Nike már sejtett: ez az ország virágzott, napfényben dúskált és gazdaságilag is jelentős mértékű volt. Régen centrum országnak minősült. 
A királynő kicsomózta derekáról az arany szalagot, majd haját lófarokba összefésülve, felkötötte azt. Kíváncsian lapozott tovább a könyvben, míg nem ahhoz a címhez ért, hogy az "Átok". 
Éhesen falta a betűket, titkon rettegett, hogy valaki félbeszakítja a titoktól, ami már 2 napja szúrja az oldalát. 
Nike kifulladva csukta be a vastag könyvet, ami egy kis porfelhőt eresztett ki magából. Ez kritikus- hirtelen ez volt az összes gondolata az igazság megtudása után. Minden összeállt neki, hogy miért mindenki ilyen boldogtalan és hogy a király miért önhatalmú. Ő is megtört, mint Livius. Olyan fájdalmat kell átélnie, amit ő sosem tapasztalt meg, és őszintén nem is kívánta. Valahogy érezte, hogy ezért nem kell tartania tőle, mert ő is csak ember, érzésekkel és fájdalmakkal és segíteni akart neki. Ha nem is oldaná meg, Nike szívesen meghallgatná és biztatóan mosolyogna rá. 
Elgondolkodva rakta vissza a könyvet, majd hirtelen ötlettől vezérelve leszaladt a lépcsőn, az asztalokhoz ment, leemelt egy papírt és szorgos kutatások után egy tinta és egy tompa élű, ámde pelyhes toll akadt a kezébe. 
Visszaszaladt a lépcső tetejére, majd leülve oda, elvigyorodott. 
Egy nagyon piszkos gondolat suhant át agyán, amit egy ugyanolyan piszkos mosollyal kezdett lapra vetni Liviusnak. 
N