Ahogy felért a negyedik emeletre, a lentről felhallatszódó zenével járó vidám zsivaj végleg elült. Már csak az üres csend kongott az iskola emeletének alkonyi homályba borult folyosólyán, melynek csak a végén nyíló ablakán át szűrődött be némi fény, s a halványvörös napsugarak vékony fénysávot vetettek a padló egy kis részére. Balra tőle a lépcső még folytatódott, futott tovább felfele míg bele nem veszett a sötét homályba. Ahogy megállt egy pillanatra a lépcsőfordulóban, s elnézte a hosszú folyosó túloldalán lévő fénycsíkot a padlón, mely vörösen izzott, mint a tűz parazsa, s ahogy tudatosult benne, hogy már nincs a tornaterem dobhártyaszaggató hangorkányjában, s mindenhonnan csak a síri, konok csend, és a baljós félhomály veszi őt körül, egy pillanatra megborzongott, de nyomban összeszedte magát, s elindult a folyosón.
" Milyen ostoba voltam, hogy itt felejtettem a mobiltelefonomat - mérgelődött magában - ahelyett, hogy végig kellene mennem ezen a folyosón, lent lehetne a többiekkel., éppen a kedvenc számom ment, mikor eszembe jutott, hogy fent hagytam a padomban a készüléket..." " eképpen gondolkodott, és megfogadta magában, hogy a jövőben körültekintőbb lesz, nem követ el ilyesféle ostoba hibákat.
Útja osztálytermek mellett vezetett végig. Kétoldalt egy-egy terem között a falakat az adott osztályba járó diákok rajzai vagy fényképei díszítették. Akadtak közöttük szép portrék, igényes rajzok de vicces fényképek is. Mint például az egyik, amelyen egy srác áll - még ismerte is, Feri az alsóbb évfolyamból - az iskolaudvar kis dombján, s éppen szamárfület mutat a kamerába.
Ahogy elhaladt egy ilyen fényképsor mellett, hirtelen megvillant valami előtte. Ahogy odakapta a tekintetét, egy groteszkül vigyorgó halottiasan sápadt arcot látott egy pillanatra felvillanni.
- Ez meg mi? - hőkölt hátra az iszonyattól. Az arc... nem tudta leírni. Hasonlított ahhoz a filmben lévő szereplő maszkjához, aki Lucifert játszott, de még sem. Ez sokkal rettenetesebb volt annál. Az a ráncos homlok, az a sok ránc..., mint az évmilliók sok gondja, gonoszsága és gyűlölete mind ebbe sűrűsödött volna össze. S az a vörösen ízzó szempár, mely egyenesen reá szegeződött. "mintha élne..."
De mikor visszanézett újra, csak egy lány nevető fényképe nézett le rá. Széles homlokán csak egy tökéletlen pattanás éktelenkedett. Barna haja glóriába fogta arcát, barnás zöld szeme maga volt a megtestesült vidámság. "Talán csak a képzelete játszott volna vele? - kérdezte magában - "De még sem" Még mindig érezte a vörös szempár izzó tekintetét , mintha még mindig ott lett volna láthatatlanul, és őt nézné. Morfondírozva tovább ballagott, lépteit visszaverték a falak. "Ha az az átkozott tz nem lett volna - terelődött ismét gondjaira a figyelme - ez a nap is jól végződne majd. Otthon kap majd lecseszést, de hát kell ilyen napnak is lennie."
"DE MI EZ?" Villámgyorsan megfordult, mert mozgást hallott a háta mögött. De mögötte csak az üresen kongó félhomály bámult vissza rá. De ő megmert volna esküdni rá, hogy halk csoszogást vélt hallani, mintha valaki egy évszázados szőnyegen közeledett volna felé. Egy ideig még várt. Nem is inkább a kiváncsiság, hanem a félelem vert gyökeret a lábaiba, és nem bírt elmozdulni. Aztán felocsúdott bambulásából, megfordult, és futva indult tovább a folyosó vége felé. Elhaladt egy osztályterem mellett, az ajtaja balra nyílt. Az volt rá felírva, hogy 10/a. "Hát akkor már csak két ajtó, jobbra"- gondolta magában, és tovább rohant. Ahogy elhaladt egy faliplakát előtt, mely egy új iskolai kirándulást hirdetett, hirtelen kivágódott előtte jobbra egy ajtó, és halk, földöntúli muzsika áradt ki a folyosóra. Döbbenten megállt, és benézett. Az erősen lefüggönyözött terembe nem szűrődött be semmi fény, csak az a halk, de mégis vérfagyasztó dallam hallatszott. Még azt se tudta megállapítani, hogy milyen hangszeren játszanak. S ez nem valahonnan, hanem mindenhonnan hallatszott, mintha a falak ontották játszottak volna. Ahogy belépett, és körülnézett, egy halványzöld derengést vett észre az egyik pad mögött, mintha egy telefon kijelzőjének a fénye... Lépett egyet, reccs. Mögötte megreccsent a folyosón a padló. Megpördült, de ismét csak egy fényképpel nézett farkasszemet, mely 3 fiút ábrázolt, éppen valami díjátadón a dobogón áltak. Nem bírta tovább, kirohant az osztályteremből, és meg sem állt a saját tanterméig, feltépte az ajtót. Meglehetősen nehéz volt, ezek még azok a régi időkben használt, nehéz készítmények voltak, amelyeket még elfelejtett lecserélni az iskola gondnoksága. Ahogy belépett a terembe, rögtön szemet szúrt neki valami. Az egyik ablak a tábla mellett nyitva állt, és jeges szél csapott be rajta, meglobogtatta a haját. A terem nagyrésze homálybaveszett. Megvonta a vállát "Biztos valaki nyitvafelejtette". Megindult a padsorok között, és a középső sor második padjához sietett. Lehajolt, tapogatózva keresni kezdett. Rögtön megérezte a telefon szilárd jellegzetes alakját, megmarkolta, ésfelegyenesedett. Amint bekapcsolta, rögtön látta, hogy 18:23-at mutat a kijelző. "A francba - gondolta - már töb, mint 10 perce vagyok távol." Ekkor megdermedt. Végtagjain átkúszott a jeges, nyers rémület. Érezte, és tudta, hogy nincs egyedül a teremben. Valami olyas fajta érzés volt ez, amit a vad érez, ha mögötte áll az oroszlán. Lassan megfordult, a terem hátsó része felé és meglátta:
Egy magas, hosszú éjsötét árnyék vált ki a sötétebbik sarokból, és egy rettenetes arc nézett vissza rá. Az egész alak valami vöröses zöldes derengésben izzott. Ugyan az a groteszk vigyor, az a mély ráncokkal barázdált homlok, és a vörösen izzó tekintet Hosszú éjfekete köpönyeget viselt, karjai egészen a földig értek, és éles karmokban végződtek. Lába nem volt, hangtalanul, és lassan siklott felé, pár centire lebegett a talaj felett.
Gyermek. .. ó gyermek... - hörögte, és élesen, fájdalmasan szívta be a levegőt. - végre meg vagy... végre találkoztunk...
S tekintetét belefúrta az áldozatáéba. Egy moccanást sem bírt tenni tehetetlenül bámult bele a szemekbe, és kétségbeesetten látta, hogy az árny közeledik. Már csak 3 méter.... 2... 1. Innen már kitudta venni az arcán lévő mély, évmilliós gyűlöletet, a kegyetlenség groteszk kifejezését.
- Gyermek... Mielőtt még távozol ebből a világból, meg kell tudnod, hogy miért haltál meg. - s az árny megállt. De még mindig fogvatartotta a tekintetét, s nem bírta levenni. Egész testét átjárta a rémület, s jeges kapocsként szorította össze szívét. Szeme kitágult, nem bírt abefogadni a szempár izzásának látványát, és sötétség borult rá. De még hallotta az árny utolsó szavait, amelyek ebből a világból búcsúztatták el örökre őt:
- Én a pokol hirnöke vagyok... a Sátán megbízotja... legyél büszke fiú, hogy egy szent célnak estél áldozatúl. - suttogta, aztán elsötétült előtte a világ.
A lény előrehajolt, s karmaival átmetszette áldozata torkát. Ezt a szót véste a lágy húsba:
SIOL.
Majd kiegyenesedett, hátravetette fejét és éles, sátáni kacaj hagyta el száját, majd köddé vált.
S ezzel egyidőben egy vörös felirat jelent meg a falon, olvashatóan ez volt rá felírva:
"Amikor pedig eltelik az ezer esztendő, a Sátán elbocsáttatik börtönéből, és elmegy, hogy megtévessze a népeket a föld négy sarkán, Gógot és Magógot,
hogy összegyűjtse háborúra őket, akiknek annyi a száma, mint a tenger fövenye. "
Íme a bizonyíték: jöjj ember fia, míg nem késő. Csatlakozz hozzám.
a felirat először felizzott, majd fokozatosan elhalványult11:04 2021. 12. 16.. Órák múlva már csak a holttest maradt vissza a világnak ebből az üzenetből, na meg a nyakába karcolt szó:
SIOL
