Szerelemmel fogságban

2.

- Jane! - Hallottam, ahogy a fogvatartóm a fülembe suttogja a nevemet. - Megérkeztem! Ugye,hogy nem tartott sokáig? Elmentem a haveromhoz. És most válaszolok pár kérdésedre. A nevem Jack Hassder. Régebben egy suliba jártunk... belém voltál havarodva. De akkor jött az a féreg... Alec egyszerűen csak elcsábított, és többé már nem is léteztem... - Alec... nagyon ismerős volt ez a név. - Az a bizonyos nap... Alec elvitt, hogy megünnepeljétek a nővére születésnapját. Amikor ment a kocsival, óriási sebességgel száguldott. Nem látta a kanyarodót. Olyan sebbességgel hajtott neki,hogy alig volt esély arra,hogy mégis életben maradjatok. Mindenki az eszméletét vesztette. Te nagyon súlyosan megsebesültél, és elveszítetted a emlékezeted. Elhoztalak, és őt ott hogytam, hátha nem éli túl. Sajnos mégis túlélte.

- De akkor miért nem hitetted el velem egyszerűen,hogy téged szeretlek, és akkor élhetnénk együtt, úgy hogy szabad vagyok.

- Nagyon egyszerű a válasz! Ha elengedlek, akkor az a mocsok Alec vissza szerez. - Megremegtem.

- Ja és angyalom. Nemsokára, egy nagyon nagy élmény vár rád. - Vigyorgott rám gonoszul (a hangjából egyértelműen lehetett tudni az arckifejezését.). - Egy kis meglepetés. Tudod, hogy végleg össze kötődjünk.

***

Nagyon zokogtam. Nagyon féltem,hogy most mi lesz velem. Ez a bizonyos Jack megint egyedül hagyott. Ez az Alec nevű srác lyukat furt az agyamban. Pár óra telhetett el,amíg a fogva tartóm vissza nem tért.

- Utána néztem babám, és mivel akkora sokkot kapott az agyad, hogy nem emlékezhetsz rám, ezért leveszem a szemkendődet. - Hirtelen nagyon megörültem. Végre láthatom, hogy ki rabolt el. Egy gyors mozdulattal levágta a szemkendőt. A falhoz voltam láncolva azokból is kiszabatított. Egy székhez rángatott. Leültetett.

- Na most édes kicsi angyalom! Amint ezzel végzünk, azt csínálod amit mondok! Különben ez amit most érezni fogsz, kellemes simogatás lesz ahoz képest, amit akkor kapni fogsz, ha nem így lesz. - Miközben beszélt,a lábaimat nagyon szorosan a széknek kötöte, és a kezemet is hátra kötötte a hátamhoz.

- Elszorítod a vérkeringésemet! - Fakadtam ki.

- Nem baj édesem. Nem azzal fogsz foglalkoni. - A hangja nyugodtan csengett. A számra is rászorított egy kötelet. - Tudom, hogy itt nem hallhat meg senki, de azért a biztonság kedvéért. - Mutatott a számon lévő rongyra. - És most bocsáss meg nekem,de muszáj lesz bekötnöm a szemed. Ne nézd meg amit csínálok. És ígérem gyorsan túl leszünk rajta! Alig fogod érezni. - Mondta nyugodtan, majd bekötötte a szemem.

Hallottam, ahogy kést élez. Remegni kezdem. Éreztem, ahogy egyik kezemet kiköti és előre engedi. Egy övet szorít a kezemre, hogy ne tudjam elhúzni. Motmár biztos voltam benne,hogy iszonyatosan fog fájni. Megráztam a fejem aminek hatására kissé lejebb csúszott a szemkendőm. Bárcsak ne lettem volna kiváncsi. Amit láttam nem fogom elfelejteni soha. Cikáztak a gondolataim, mígnem a kést a bőrömhöz érintette.

- Szeretlek -Suttogta. Szaporán vettem a levegőt. A kés bele nyomódott a karomba. Éreztem ahogy a kés ide oda cikázik. A karomat ellepte a vér. A hányiger kerülgetett. Csak most eszméltem rá,hogy torkom szakadtából ordítok. A rongyok nem engedtek ki sok hangot, de azt tudtam, hogyha valaki van a közelben, meghalja...

Amikor végre végzett, leszedte rólam a kendőket, majd lefertőtlenítette a kezemet. Elakadt a lélegzetem. Oda volt vésve, hogy Örökké szeretem Jack-et. Iszonyatosan remegtem.

- Ez azt jelzi édesem - kezdett bele a mondandójában. - hogy ezentúl már csak hozzám tartozol. Holnapra a szüleid is halottak lesznek. És akkor maradhatsz. Nem kell majd más. Én itt vagyok neked, és akárhogyan is küzdesz, itt maradsz. Nem érdekel,hogy szenvedned kell éveken keresztűl. Te az enyém vagy,és nem mehetsz el. Eddig azt hittem kár hogy elraboltalak. De mostmár rájöttem, hogy nem érdekelnek az érzéseied. Velem maradsz! Nem kell tőlem félned. De tiztázzunk gyorsan egy pár szabájt. Ne merészelj feleselni! Nem káromkodunk! Ne is kiséreld meg a megszökést mivel akkor a fájdalmad olyan lesz mintha élve nyúznának. Rosszabb! Úgyhogy ne próbálkozz. Legutolsó szabály! Azt csinálod amit mondok!!! - Már csak kicsi választott el az öntudatlanságtól. Megakartam halni. Miért teszi ezt? - Ja és nemsokára kapsz egy szobát. Ma este még itt vagy, aztán mehetsz fel. - Nem igazán örültem neki, és ez látszott is rajtam. Nem akartam a közelében lenni. De most néztem csak körül, miközben kikötözött a székről. Egy pincében lehettem. Volt mellettem egy asztal, amin kések fegyverek, és még sok más gyilkoló ezköz. A srácon aki elrablott egy farmer volt, meg egy piros poló, amin minden izma kilátszott. Aztán felnéztem az arcára és elámultam. Kék szemei voltak. Gyönyörű kék szemei. Tessék?!?! Nem! Nem gyönyörű!! Jane! Hagyd ezt abba! Megigéző szemein keresztül figyelt engem. Megráztam a fejem, és gyorsan lesütöttem a szemem. Teljesen piros volt az arcom. Nem pirulhatsz el Jane!!! Főleg nem azon,hogy egy őrült rád nézett!!
- Kicsim valami baj van? - kapkodva vettem a levegőt. Vissza néztem a sebre, ami azzal az otromba felirattal volt alkotva. Bár ha jobban bele gondolok, nem olyan ronda a kézírása. NEM!!! De igenis nagyon ronda a kézírása!! Nem lehet...

- Kicsim nagyon a gondolataidba vagy. Mi a baj? - Kérdezte mosolyogva.

- Kérlek... ne... ne nevezz így. - Dadogtam.

- Dehát kicsim! - mondt már erősebb hangon. Nagyon megrémültem.

-Sajnalom!! Nem akartam... kérlek... nevezz így. - A könnyeim patakokban kezdek záporozni. Megtörtem. Nem! Nem törhetek meg! Erős maradok!

- Ne sírj! Az nem ál jól neked! - Megpróbáltam abbahagyni, nehogy emiatt is bántson,de nem sikerült. Hideg kezeivel letörölte a könnycseppeket. - Szeretlek! Na és te? - Miért akar tovább bántani? Miért kínoz? Mintha csak hallotta volna a gondolataimat. - Kicsim nem akarlak bántani! Öszintén válaszolj! Nem foglak bántani igérem! - Mintha az eddigi igéretei értek volna bármit is... - Ebben a pillanatban! Nem úgy ahogy én téged, hanem most ebben a perceben? - nem tudtam mit feleljek.

- Igen. - kikerekedett a szeme ahogy nekem is a saját válaszomon. Talán még mindig félek tőle, ezért az élet ösztönöm azt súgta, hogy mondjam azt?

-Tényleg? - Válaszul csak bólintottam. Aztán hirtelen értettem! Azt kérdezte,hogy abban a pillanatban. Akkor igen. Akkor neki is meg az istenemnek is hálát adtam,hogy nem bánt. Szerettem őt, mert nem bántott. A sírásból zokogás lett, és kellett a biztos pont. Kellett valaki. Anyu, apu... bárki! Valaki! Segítség! Nagyon kètségbe estem. Hirtelen átöleltem Jack-et. És tovább zokogtam a mellkasába. Teljesen ledermedt. Aztán ő is az ölelésébe zárt. Nem tudom meddig állhattunk így jó érzés volt őt ölelni. Istenem! Mostmár tényleg nincs mentségem. Megbolondultam. Nem bírom a bezártságot ezek szerint.