,Oly igen megszáná az asszony siralmát,
Mondá, hogy megállja nékie bosszuját.'Ilosvai
1
Kinek az ég alatt már senkije sincsen,Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.Toldi Miklósét is lám miként felfogta:A holdat egy vastag felhőbe burkolta;Lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott,Zengett az ég szörnyen, csattogott, villámlott:Az Isten haragja megütött egy hajdút,Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt.
2
Nem vette tréfára Toldi György a dolgot,Hogy az istennyila feje körül forgott,Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,Kósza népe is mind összegyűlt megette:De bizony közel volt akkor már a reggel,Hogy haza vergődött az ázott sereggel,S az volt a legnagyobb bosszusága neki,Hogy, amit elgondolt, még sem vihette ki.
3
Miklós messze tette magát azon éjjel,Szembeszállt esővel, villámmal és széllel,És midőn a hajnal a homályt elverte,Magát egy sivatag pusztaságban lelte.Ki volt útitársa a kietlen pusztán?A nap ment utána a kék égen úszván:Elérte, elhagyta; otthagyta magában,A barátságtalan nedves éjszakában.
4
Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben,Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,A hegyet bámulta, nem a délibábot.Sietett, sietett, ámbár vala fáradt;Estenden meglátta a budai várat;S még nem ment le a nap, midőn odaéreHíres nevezetes Rákos mezejére.
5
Rákosnak mezője tőszomszédos Pesttel,Pest alatt ért össze utasunk az esttel.Találkoztak pedig egy temető mellett,Temetőben új sír dombja sötétellett.De miféle sírnak sötétlik ott dombja,Arra Miklósnak most van is nincs is gondja:Hosszu gyászruhában - mindenható Isten! -Édesanyja bókol egy pár új kereszten.
6
Pedig nem anyja volt, csak szakasztott mása,Követ meglágyítna keserves sirása;Hát Miklós ugyan hogy ne szánná meg nagyon,Holott neki kőnél lágyabb szíve vagyon?Meg is esett szíve, oda is ment hozzá,Hogy kiért? miért sír? tőle tudakozá,És a gyászos özvegy (mert özvegy volt nyilván)Így felelt szavára keservesen sírván:
7
"Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet:Ma temettem el két vitéz gyermekemet:Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,Isten a pokoltól soha meg ne mentse."Többet nem szólhatott, ezt is csak tördelve:Nagy zokogás miatt elállott a nyelve;Letérdelt a sírnak fekete dombjára,S nyögött, leborulván a két keresztfára.
8
Sokáig tartott így. Miklós pedig várta,Hadd szűnjék az asszony keserves sirása;Szűnt is egyszer aztán, legalább úgy látszott:Nem rí oly erősen, egy kicsit juházott.Akkor monda néki: "Hallom, amint hallom,Az asszony baját, de nem értem, megvallom;Két fiát megölték, ki ölé meg és mért?Ha megölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?"
9
Fölegyenesedék e szavakat hallván,S erőt vett az asszony kegyetlen fájdalmán;Sovány is, halvány is volt az ábrázatja,Csak a két nagy szeme sötétellett rajta."Vért a vérért, mondod? O jaj! senki sincsen,Az én keservembe ki belé tekintsen;Puszta a szivem, mint kopár őszi tarló,Amelyről leszedte a kalászt a sarló."
10
Toldi pedig monda: "Ne sírjon kegyelmed,Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:De ne legyen nekem az Isten Istenem,Ha bosszút nem állok érettök a csehen.Hanem kérem szépen (s látja, nem hiában),Mondja el a dolgot isten-igazában;Özvegy édesanyám van nekem is otthon,Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt."
11
Ekkor a bús asszony nekibátorodva,Hogy' esett, mint esett, mind elpanaszolta:Duna szigetében öklelődzik egy cseh,S szörnyüképpen szolgál neki a szerencse;Kérkedik nagy fennen, magát hányja veti,A magyar nemzetet csúfra emlegeti:Sok bajnok kiment már életre, halálra,Özvegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.
12
Tegnap állt ki az ő két levente fia;Nem volt félországban olyan pár dalia,Nem volt a világon olyan jó két gyermek:És most egymás mellett egy sírban hevernek!Elrémült a világ; nem is akadt már ma,Aki a kegyetlen csehvel szembe szállna;Pedig megint ott lesz a szigetben reggel,Istent káromoló gőgös beszédekkel.
13
Így megértve Miklós a bajnak mivoltát,Tovább az asszonnyal nem közlötte dolgát,Hanem köszönt s indult Pestnek városába,Menet nagy dolgokat forgatván magába'.Utcáról utcára ment nagy sebbel-lobbal,Mintha ott a járást ő tudná legjobban,Pedig csak ödöngött előre meg hátra:Kebelén kenyere, hátán volt a háza.
