Ez még nem a vége

Első fejezet

Szomorúan és némi gyomorgörccsel sétáltam a kissé még kihalt gimnázium folyosóján. Miután köszöntem a portásnak elindultam a szekrényem felé. A bejárattól kissé balra véve az irányt indultam neki. Miután beraktam a kabátomat és a tizedikes szöveg gyűjteményemet is sikeresen kirángattam a szekrényből a két teremmel odébb lévő 007-es be léptem be. Köszöntem a bent ülő pár diáknak majd az első sorban az ajtó mellett helyet is foglaltam. Miután előszedtem mindent a hátamat a falnak vetve ültem és lábam a mellettem, azaz a velem szemben lévő székre támasztottam. Néztem ki az ablakon és az udvaron álló platánfákról hulló őszi leveleket figyeltem. A terembe egyre többen léptek be és a ezzel arányosan nőtt a nyüzsgés és a kiabálás. Legjobb barátnőm köszöntése zökkentett ki.
-Szia. – lépett oda hozzám vigyorogva majd átölelt. Ezután beült a mögöttem lévő padba és hozzám hasonlóan kivette, ami kellett. Kissé fajdalmas arccal fordultam felé.
-Megint veszekedtetek? – nézett rám kérdőn. Én csak egy aprót picentettem.
-Annyira nem értem. – tört ki hirtelen belőlem. Én csak jót akarok neki. Miért nem tudja megérteni? – támasztottam meg a fejem bánatosan.
-Ezen ne emésztsd magad Vivi. Az ő baja, ha ezt nem látja. – nézett kicsit szemrehányóan.
-Tudom, de olyan nehéz. – sóhajtottam egy nagyot, de azért hálásan néztem Kirára.
Pár perccel később a csapat többi tagja is befutott majd becsöngőig beszélgettünk. Igyekeztem a magyar tanár szavaira figyelni, de néha néha elúsztak a gondolataim és a firkálások közepette ihletet kapva újabb verset vetettem papírra. Újra és újra elolvasva jöttem rá ismét, hogy csak írás közben olyan ütős. Kissé csalódottan toltam félre és a kicsengőt vártam.

Éppen a lépcsőn baktattam felfelé a történelem előadóhoz, amikor is megláttam Alexandert.
Mosolyogva intettem neki. Odajött majd megölelt. Váltottunk pár szót és mindenki ment tovább.

A folyosón ülve a bezárt terem előtt töltöttem el a szünet többi részét. Továbbra is felidézve a történteket.
~Miért nem érti meg, hogy csak segíteni szeretnék neki? – tanakodtam magamban és újra és újra ugyanazt boncolgatva. Dühített az egész helyzet és éreztem fáradok.

Végigszenvedtem a napot és némi félelemmel vegyült örömmel indultam meg a Nyugati pályaudvarhoz, hogy láthassam őt. 14:45-kor izgatottam pillantottam a buszmegálló felé. Végre megláttam, ahogy Kristóf leszáll és felémsétál. Gyorsan dobogó szívvel léptem hozzá és bújtam az ölelésébe, majd gyors puszit adtam a szájára. Kezünk összekulcsolva indultunk meg a helyünkre.
Leültünk a lépcsőre és mindketten beszámoltunk a napunkról. Sajnos nem maradhatott egyikünk se sokáig, így a vonathoz kísérve őt néhány csók után megindultam a metró felé. Sóhajtva mentem le a lépcsőn.
~Élőben mindig olyan aranyos, miért vitatkozunk akkor telefonon? – kérdeztem meg magamtól újra a meg nem értett kérdést. Ez, így nem egészséges. – meredtem magam elé. Nem tudtam meddig bírom ezt. Olyan kettős volt az egész. Szeretni akartam egy életen át, de nőtt bennem a bizonytalanság, hogy kitart-e ameddig először hittem.
Megigazítottam a nadrágomról logó lámcokat, hogy ne rájuk üljek. A kissé kopottas orrú bakancsom figyeltem és tovább rágódtam az egészen. Úgy éreztem egy végtelen körforgásba kerültem amiből nincs kiút. Nem mertem volna kilépni, ahhoz ez túl biztonságos volt én meg túl instabil.

A másnap se telt el különösebben. Felszínes beszélgetések, köszönések, ölelések és a csupa nagybetűs VÁGYAKOZÁS. Vágyakozás igaz barátokra, szerelmre és mindenre, amire éppen egy tini vágyik.

Délután unalmasan böngésztem a messengerben az elérhető emberek neveit, amikor megláttam Alexandert. "Integettem" neki, majd küldtem egy sziát. 15 perccel később válaszolt is. Nem sokat beszélgettünk, ami némileg elszomorított, de örültem, hogy most válaszolt.

Telefonom félre rakva terültem el az ágyamon. A barackszínű falakat figyeltem és a plafonon lévő néhány fluoreszkáló csillagot, amik most alig voltak kivehetőek a fény miatt. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Végül néhány füzetet előkapva nekiálltam a házi feladatomnak.

Pár nappal később miután hazaértem felhívtam Kristófot. Sajnos ma nem tudtunk találkozni ezért is örültem, hogy legalább telefonon beszélhetünk. Az elején egészen figyelt rám, de a játék a haverjaival egyre inkább lekötötte engem meg elszomorított. Észre se vette, hogy percek óta csöndben ülök. Nem tudtam mi tévő legyek. Én szeretem őt és azt mondja ő is szeret engem.
~Akkor miért tartunk itt ahol? – törtem tovább a fejem. Végül szólásra nyitottam a számat, de nem rendezve semmi jelenetet csak szépen elköszöntem tőle majd letettem.

Közeledett a hétvége, ami annyit jelentett, hogy végre ismét vele aludhatok. Lelkesedésem egészen az érkezésemig tartott. Leszálltam a vonatról, de ismét nem jött ki elém. Éreztem, ahogy elönt a düh.
~Miért nem tud kijönni elém? – szinte üvöltött belül egy hang. Idegesen kaptam a vállamra a sporttáskám és indultam meg a ház felé.
Az anyukája engedett be, mert ő még mindig a gép előtt ülve játszott. Éreztem, ahogy a pumpa egyre feljebb megy bennem.
~Tényleg ezért jöttem??? – visszahangzott belül.
Beléptem a szobába. Ekkor felém kapta a fejét, majd egy nem sokára jövök-öt kiáltott a srácoknak. Fáradtan ejtettem le a cuccaim. Odalépett hozzám és megölelt, majd hosszan megcsókolt. Pontosan tudtam, hogy mi fog jönni. Egy részem igenis szerette volna, de egy másik részem kissé tiltakozni kezdett. Végül az lett, amit ő akart. Újra megkapott engem. Nem sokkal később már siettet is vissza a játékhoz. Én csak hitetlenkedve ültem az ágyán és belemélyedtem a telefonomba. Ez a hétvége is úgy telt, mint a többi. Némileg szomorúan, de felszabadultan léptem ki a cigaretta szagú lakásból. A friss és hideg levegőt besszíva igyekeztem nyugtatni magam. Az állomásra kiérve bedugtam a fülhallgatóm és elkezdtem válogatni a hangulatomnak megfelelő zenét. A Paint it black epic cover verziója tökéletes választásnak bizonyult. Amint meghallottam a nő hangját abszolút elvesztem és már csak a vonat ablakán át figyeltem a suhanó tájat.