Merj, lépj, csókolj!

Spiccesen lépek a szobába. Nem szoktam inni, de most muszáj volt némi bátorságot önteni magamba, hiszen ez mégiscsak az utolsó esélyem. Nincs több, nincs másik, csakis ez az egyetlen. Milyen csúf kijelentés ez! Egyetlen. Utolsó. Végleges. Mint egy könyv utolsó szava, ami nem ad függővéget, ridegen közli, hogy: finish, lépj tovább.

Hát én nem fogok! Nem érem be ennyivel. Nem leszek a szomszédlány a szomszédból – aki sosem volt ténylegesen a mellettük élő hatvanas Pista bácsi gyereke –, csak egy felejthető osztálytárs, akivel lehúzott négy évet, és hat utcával arrébb él a szüleivel.
Na jó, nem lennék sosem elfelejtve, de ha lelép, ha elmegy arra a képzésre, oda nem követhetem. És eleget epekedtem már utána. Milliószor aléltam el a markáns vonásaitól, aztán zavartan kaptam észbe, hogy ez már több volt, mint baráti elbambulás. Nincs mese, elvesztem, mint szürkeegér a ködben. Ha pedig ma, ezen a nyárbúcsúztató bulin sem lépem meg ezt a hatalmas – olimposzi – lépést, örökre utálni fogom magam.

Vigyorgok, mint egy idióta, amint meglátom az ablaknál, persze az ő arca meglepettséggel teli, de lehet, inkább izgatott. Naná hogy! Hiszen fogalma sem volt, hogy engem vár itt. A legjobb barátunk, Zoli, semmit sem említett neki arról, mik a terveim, hogyan borítok a bilibe mindent, hacsak... Bár csöppnyi az esélye, de akár a csillagok közt is kiköthetünk.

Az alkohol ellenére ugrik össze a gyomrom, miközben robogó vonat módjára kezd el lüktetni a vérem. Itt az idő, nem vitás!
– Szia! – nyögöm, amitől degeneráltnak érzem magam, tekintve, hogy nemrég lent táncoltunk egymás oldalán. 
Elmosolyodik, ajkán pajkosan csillan meg az éjjeli lámpa fénye.

Hogy lehet egy csillanás pajkos? Jaj, lehet, megzápult az agyam!

 

– Szia? 
Nagyot nyelek, nyirkos tenyeremet a farmersortomba törlöm.

Rohadt meleg van, basszus.

Kicsit megszédülök, amikor elindulok, de megpróbálok szexinek, magabiztosnak tűnni, ahogy egyre csak haladok felé. Nevethetnékem támad, mert úgy érzem, mintha kilóméterekre lenne tőlem, pedig alig pár lépés választ el csupán tőle, és már ott is vagyok. Izgulok. Megcsap a finom citrus illat, amit magából ont, akár egy gyümölcsöstál, ami után minden ujjad megnyalod. 

Az egyik sötétbarna szemöldöke megemelkedik, az enyhén kunkorodó fürtjei a homlokába hullanak, amint lehajtva fejét a szemembe néz. Kinyújtom a remegő kezem, de megállítom a mozdulatot, és végül saját, vörös tincseim igazítom a fülem mögé az ő barnája helyett.

Zavaromban lesütöm a szemem, mert ehhez még a koktél sem lesz elég. Össze kell kapnom magam.

A piros pólóján lévő feliratot nézegetem, századszor is lefordítom gondolatban a szavakat, mire Benji meleg ujjai az államnál fogva megemelik a fejem, hogy végre a szemeibe nézzek.
– Miért vagyunk itt? – kíváncsiskodik, de nincs benne türelmetlenség, inkább szórakozottság, és ebben az átokverte pillanatban leesik, hogy egy büdös szó sem hagyta még el a szám a nyamvadt köszönésen kívül.

Tekintetem a kívánatos szájára réved, és ott is ragad. Meg akarom kóstolni. Érezni akarom, milyen. Vajon keményen feszülne vékony ajka az én teltemhez, vagy puhán, édesdeden inná magába a szenvedély zamatát? 

Istenem, teljesen beégek! 

A nyakamtól indul felfelé a forróság és szinte biztos vagyok benne, hogy úgy festek, akár egy főtt rák. Egy idióta garnéla, aki mindent elbénáz, ezért kerül a tányérra.
De én nem vagyok egy olyan kis izé, én Szabina vagyok! A lány, aki a legjobb barátjának végre színt vall, elmondja, hogy... 

A szemem nagyra nyílik, ahogy kellemes bizsergető érzéssel érinti ajka az enyémet. A levegő a tüdőmben reked, a testem megmerevedik, az izmaim megfeszülnek. De amint a hóbortos agyam felfogja, hogy – Te jó Isten! – megcsókolt, a lábam kisujjáig elernyedek. Megkönnyebbült sóhajjal hajolok közelebb, ujjaim a felsője vékony anyagába marnak, hogy el ne ájuljak. 

Olyan rég vágytam erre, olyan nagyon rég, és ha rajtam múlt volna, még mindig a gondolataimban szaladgálnék körbe-körbe, mint a farkát kergető kutya. 

A mellkasom az övéhez simul, forróság áramlik végig a testemen, ellenben úgy reszketek, mint pucér gyerek a havas lankán. És amint szabad keze a derekamra csusszan, a nyelve incselkedőn furakodik ajkaim közé, megnyílok neki. Önként és dalolva. 

Az íze dinnyés, akár a kedvenc rágója, csókja perzselő, részegítő, egyre csak mélyülő.

Megszédülök, a mellkasomból majd’ kiugrik a szívem. A dübörgő zene, mely az udvarról szivárog ide fel, teljesen eltompul, és nem marad senki, de senki más, csak Benji és én. Törékeny buborék vesz minket körül, mely bármely pillanatban kipukkadhat, hogy vízpermetként hulljon alá, elmosva mindent. De ezzel ráérek akkor foglalkozni, ha ott tartunk.

Államon nyugvó keze feljebb siklik, finoman húzza meg hajszálaim, miközben csak egy leheletnyire eltávolodik. Homlokát homlokomnak veti, orrát pedig az enyémhez érinti, ami oly meghitt, olyan mézesen idilli. A mellkasunk őrülten hullámzik, leheletünk égető felhőként keveredik közöttünk, mintha a szívünk középütt szeretne egymásba fonódni. Bárcsak örökké tartana, sosem engedne el, sosem ébrednék arra, hogy csak alkoholmámoros álom az egész. Persze tudom, hogy nem az, hisz valóságos, ha hozzáérek, érzem őt, tapintom. Tenyerem alatt verdes a szíve, meg-megremegnek az izmai. 

Észbe kapok, hogy a gondolataim megint egymást kergetik. Veszettül elkalandozom, holott ezt kell megélni, a mostot, a pillanatot, amire annyira nagyon vágytam. 

Hosszú fekete pilláit figyelve felbátorodom, és mikor a szemembe néz, már nincs mit visszatartanom.
– Szerelmes vagyok beléd. 
Mély, de halk hangon kuncog, kezei közé fogja az arcom, majd egy rövid, de szeretetteljes csókot nyom rá.
– Hát ezek után, reméltem is, hogy elmondod végre.
Átkarolom a nyakát, de közben teljesen lehidalok.
– Tessék?
Szájának szépséges íve megmoccan, ajka súrolja az enyémet, miközben vallomása felolvasztja a világot körülöttem.
– Lehet, hogy ezt-azt csiripeltek a madarak, amikor idevezényeltek, és nem szerettem volna hülyének tűnni, ha már így türelmetlenül megcsókoltalak.
Idegesen elnevetem magam, a füleim izzani kezdenek.
– Azt hiszem, beruházok egy légpuskára – fintorodom el, majd szégyenlősen hozzáteszem. – Amúgy hasonló tervekkel jöttem ide. Letámadlak, aztán...
Bohókásan csíp az arcomba, de nem okoz fájdalmat, inkább kellemes bizsergéssel hat rám az érintés.
– Dehogy tetted volna! – nevet, majd megkomolyodik. – Azóta vágytam erre, mióta megláttalak – mormolja elégedetten, akár a jóllakott kandúr, és mint egy csacska macska, oldalra billenti a fejét, úgy méreget. Nagy levegőt veszek, mellyel magamba szippantom őt.
– Tényleg?
– Tényleg – vigyorodik el, majd felém billen, mintha megszédülne a közelemben, aztán észveszejtő csókot lehel zsibongó ajkamra.

Melegség önti el a mellkasom. Hevesen dobogó szívem újabb löket boldogságszérumot kap, amitől szárnyat növesztve apró pillangóvá változik, mely egy kört leírva a gyomromban visszafordul, és meg sem áll a csillagokig, a mennyországig, ahol dalolva meséli el, hogyan fonódott össze az életünk. Örökké, egy szerelemillatú szappanbuborékban.