Napforduló

Találkozás és egy törött kar

-Charles, már megint késtél, és nézz csak magadra, mit műveltél a ruháddal? Ha még egyszer elszöksz, 2 hét szobafogság vár rád. Amúgy is, egy nemesnek nem szabadna így viselkednie. -szidott le édesanyám, majd elküldött átöltözni.

-Komolyan mondom, nem értem, miért nem viselkedhetek úgy, mint a gyerekek az utcán. Rohangálnak, játszanak, jót szórakoznak. Én meg ülhetek bent a lakásban. -morfondíroztam magamban.

-Charles úrfi, kérem, hallgasson az anyjára. -lépett be szobám ajtaján Emily, a szobalány. Veszélyes az utca ilyenkor, este fele. Nem való egy 12 éves kisfiúnak. Az édesannya már halálra aggódta magát.

-Sajnálom Emily -kértem bocsánatot. Nem akartam gondot okozni.

-Ne szomorkodjon úrfi. Csak annyit kérek, ne tegyen ilyet többet.

-Jut eszembe Emily, mi lesz a vacsora?

-Majd meglátja úrfi. -mosolyodott el.

Miután átöltöztem, olvasni kezdtem. Sajnos épp hogy csak a harmadik fejezetig jutottam el, ugyanis megszólalt a falon lógó csengő. Ez a vacsora tálalását jelezte. Végig mentem a folyosón, melynek parkettáján egy bíbor színű szőnyeg futott végig. A falakon családi festmények tündököltek, arra várva, hogy a belépő vendégek megcsodálják őket. A folyosó végéhez értem, egy hatalmas indiai tölgyfából készült ajtó nyílt meg előttem. Beléptem, majd helyet foglaltam a hatalmas, bőségesen megterített asztal mellett. Már mindenki ott ült, úgy látszik én érkeztem meg utoljára. Miután hálát adtunk, nekiláttunk a tápláló és ugyancsak ízletesnek tűnő ételeknek. Voltak az asztalon levesek, sültek és mindenféle desszert. A sülteket fogyasztottuk, amikor is tízet ütött az óra. Kopogtak az ajtón.

Vajon ki lehet az ilyenkor? -szólalt meg apám, majd intett Jamesnek, a komornyiknak. James elindult a bejárat irányába. Ekkor hangos ordibálás ütötte meg fülünk.

James, mi történik? Kik azok? -kérdezte édesapám. Lépteket hallottam, majd pár furcsa alak lépett be a helyiségbe.

-Thomas Wilsont és Abigail Wilsont felségárulás vádjával letartóztatom!

Édesapám arca sápadttá vált.

-Uraim, ez biztos csak valami félreértés. -próbált velük szót érteni apám.

-Sajnálom uram, de a parancs, az parancs. Velünk kell jönniük. Ha ellenállnak kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni.

Édesanyám felkapott, majd a konyhába nyíló ajtó fele futott. Már éppen sikerült volna kinyitnia, amikor egy durranást hallottam, majd anyám felkiáltott a fájdalomtól, de tovább szaladt. Meglőtték, de számára fontosabb voltam, mint a saját épsége. Gyorsan az ajtó fele kapott, majd bezárta azt. Hallani lehetett a rendőrök próbálkozását, hogy betörjék az ajtót. Édesanyám az ablakhoz vonszolt.

-Kérlek Charles, most az egyszer hallgass rám! Menekülj el innen, kérlek! Könnyeivel küzdve ezt súgta a fülembe: Történjék bármi, tudd, hogy nekem és apádnak, te vagy a legfontosabb. Majd kilökött az ablakon. Egy szénával teli kocsira estem. Édesanyám elhaló hangját hallottam, de már nem értettem, mit is mond. Időm sem volt reagálni, nem tudtam mit tegyek. Ekkor valaki megragadta a kezem, majd a fal mögé rántott. Egy nagyjából egykorú fiú szemezett velem.

-Maradj most csöndben, különben megtalálnak. -utasított. Most mennünk kell.
Nem tudtam mit tegyek, a lábam lefagyott a sokktól, nem bírtam megmozdúlni. Ismét megragadta a karomat, majd futni kezdett. A lábaim újra mozogtak. Nagyjából húsz perc múlva megálltunk egy ház előtt.
-Itt vagyunk! -nézett rám a titokzatos fiú. Majd felmászott a ház egyenletlen oldalán.
-Gyere már! -kiáltott rám, a ház tetejéről.
-Nekem ez nem megy.
-Nem tudhatod, hogy megy-e, vagy sem, ha nem próbáltad még ki. Na gyerünk!
Hátrébb léptem pár métert, majd neki futottam. A ház falához érve, felraktam a lábam, az egyik kiálló téglára, majd a következőre, de megcsúsztam és beleestem a sárba. A sár tonpította át ütést.
-Mondtam, hogy nem megy, és neked hála, most a ruhámnak is annyi!
-De legalább sikerült felvidítanom egy kicsit. Na gyerünk, próbáld meg még egyszer!
Mérges voltam rá, de mivel segített elmenekülni, egyenlőre tettem amit mond.
Megintcsak nekifutottam, téglából téglára emelkedett a lábam. Már majdnem megvan! Ám megcsúsztam, ekkor a kar mint pár perccel ezelőtt, megragadta az enyémet és felhúzott.

-A szomszéd ház üres, lebontásra vár az épület. Ott meghúzhatjuk magunkat egy darabig. -mondta. Szaladni kezdett, és azzal a lendülettel, át is ugrott a szomszéd ház repedezett erkélyére, majd bement.
-Gyere már, meddig akarsz még nézelődni?
Egy ilyen ugrást csak nem rontok el. -gondoltam. Nekiszaladtam, majd egy határozott mozdulattal, átugrottam.
-Sikerült! -kiáltottam. Majd léptem volna be az ajtón, de ekkor reccsenést hallottam. Az erkély leszakadt, én meg estem vele együtt. Ilyen nincsen! -kiáltottam.

Kezdett elmosódni minden. Éles fájdalmat éreztem, amely kezdett enyhülni. Elájultam.