Rövid történetek, nagy kalandok /𝖔𝖓𝖊 𝖘𝖍𝖔𝖙𝖘/

Egy új esély /𝐌𝐚𝐱 𝐅𝐞𝐰𝐭𝐫𝐞𝐥𝐥/

A történet az
Úgyse mered felszedni
az exem! című
one shot egyik folytatása.

꧂

Kedvetlen voltam.
Napokig csak a falat bámultam, ahelyett, hogy lekötöttem volna magam valamivel.

A munkával is elúsztam, pedig sose csináltam még ilyet. Persze semmi következménye nem lett, tekintettel a rokoni kötelékre, ami a munkaadóimhoz köt. Nevetséges, hogy még csak egy apró letolást se kaptam, miközben ha valami más lenne a vezetéknevem, már rég szankciókkal bombáztak volna.
Egyszer se használtam ki, hogy Williams vagyok, csakis most.
Kivettem két hét szabadságot, annak ellenére, hogy a szezon után amúgy is lesz legalább egy hónapos leállásunk.

Arra a két hétre átcuccoltam a nővéremhez, hogy inkább velük töltsem az időmet, mint a hülye gondolataimmal. Az unokaöcséim persze repestek az örömtől, hogy Miranda néni hozzájuk költözött egy kis időre, és Rose is ki tudott végre kapcsolódni, és pihenni pár napot.

Nem vettem fel a telefont, akárhányszor keresett Dan vagy Max. Még nagyobb csalódás volt a két srác, mint ahogy korábban gondoltam.

Brivel se akartam beszélni, sokkal inkább az olyan barátaim társaságát kerestem, akik semmit se tudtak a fogadásról. Lucy ugyan érdeklődött, hogy hogy alakultak Max és köztem a dolgok, miután lelépett a bálból, de csak annyit mondtam neki, hogy randiztunk párszor, viszont nem jöttünk össze.
Ami nem is volt hazugság.

Dühös és csalódott voltam egyszerre, és leginkább azért, mert a napok elteltével kezdett hiányozni.

Az érzés, ami elöntött, amikor rám mosolygott.
Hazugság.
A tekintete, ahogy egy másodperc alatt végignézett rajtam.
Hazugság.
A kedves szavak, amik olyan könnyedén folytak ki a száján, mint a folyó, ami mentén hazug csókot váltottunk.
Hatalmas hazugság.
Magamra is dühös voltam, amiért hagytam magam becsapni és befolyásolni.
Nem ezt érdemlem.

Aztán ott volt Dan.
Ugyanúgy hazudott. Szó szerint mindenben. De nem tudtam kiverni őt sem a gondolataimból.

Ahogy a kezei a hátamra simultak, mint régen. A tekintete, amivel arcomat figyelte.
A francba is, miért gondolok ennyit erre a két semmirekellőre?!

Még bulizni is elmentem, hátha old valamennyit a belső feszültségemen, de persze csak fejfájást és délig alvást kaptam cserébe.

Hagynom kellett volna ezt az egészet. Nem is olyan nagy dolog, végülis nem lettem szerelmes, és Dannek se ígértem semmit. Ráadásul biztos voltam benne, hogy amiket mondott, csak azért mondta, hogy összezavarjon. Látta rajtam, hogy sebezhető vagyok. Nem lett volna szabad megmutatnom neki ezt az arcomat.

- Miranda, vendéged jött! - zavarta meg a gondolatmenetem Rose. Amíg nála voltam, kisajátítottam a nappalit, így jobbára ott szoktam tölteni az időmet.
- Bármelyik is az, nincs kedvem jópofizni. - vetettem oda neki hanyagul, miközben csatornát váltottam a tévén.
- Pedig mekit is hoztam. - szólalt meg egy ismerős hang. Bri egy jókora szatyrot szorongatva állt a nappali bejáratában a nővérem mellett - Így már maradhatok?
- Nem ehetek ilyesmit. - kaptam el róla a tekintetem.
- Elmondanád, hogy rám mégis miért vagy dühös? Mert az oké, hogy a srácokra igen, de én nem csináltam semmit.
- Bri, nincs kedvem ehhez!
- Miranda, beszélgessetek kicsit, jót fog tenni! - szólalt meg a nővérem - Én addig elmegyek a fiúkért az oviba, és aztán megeszünk egy pizzát, rendben? Maradjatok itt ketten!
- Jól van, Rose. - sóhajtottam.
- Napok óta ilyen. - súgta halkan Brinek, de persze nem tudott elég halkan suttogni ahhoz, hogy ne halljam, hiába szólt a tévé.
- Ne aggódj Rose, majd gatyába rázom!
- Hallak ám titeket. - forgattam meg a szemem.