Miután azt hittem elmúlik a nátha, és egyre kevesebbet fújtam az orrom kicsit fellélegeztem és örültem hogy beváltak a gyógyszerek. Ám egyik este ismét fájdalmat kezdtem érezni a torkomban. Gyorsan kezdtem kezelni a bevált módszerekkel de nem tudtam felvenni kellőképpen a harcot. Másnap reggel mégfájóbb torokkal ébredtem. Elmentem dolgozni és bele törődtem, közel sincs vége a betegségnek. Este értem haza és tusolás után ismét a torkomra szenteltem a figyelmet, pontosabban a begyulladt manduláimra. Mindenféle házi praktikát bevetettem, ebből kifolyólag mindenhol is kék lettem, (köszi metilinkék az együttműködést).
Még szerencse hogy a héten nem kell többet dolgozni menjek. De szép is lenne kék ujjal szolgálni ki a kedves vásárlókat, akik csak remélik, hogy nem lesz kék a friss hús amit vesznek, vagy a finom felvágott amit már nem tudnak jó ízűen elfogyasztani, látva az ujjaim. Az éjszakám elég zűrösen telt el, emiatt soká keltem ki az ágyból a reggel. Semmi kedvem nem volt hozzá. Erőssen nyűgös voltam. Csakis azért keltem fel hogy tudjam a gyógyszereim bevenni. Reggeli után és miután kibeszéltük magunkat anyuval ismét kifeküdtem és próbáltam pihenni. Kicsit sikerült is szundítani, de aztán felköltöttek, (thanks dad). Közben persze próbáltam nem a páromom levezetni a feszültséget ami bennem van. Egy ideig ment is, de szegénynek nehéz hete van a munka miatt és egy óvatlan mondatával kihúzta a gyufát. Nagyon rosszul esett amit mondott, mert nem segített vele az én állapotomon. A baj ha megvan történve már nincs amiért szídni. Egy kis támogatásra vágytam nem pedig szídásra, az ő részéről is. Kaptam úgy is eleget. Mérges lettem és csak félszavakkal válaszoltam neki, és amit ritkán teszek vártam a válasszal is.
Ilyen hangulatban aludtam el délután, mit sem sejtve semmiről.
Este ébresztettek fel a tesómék hogy szedjem össze magam mert beteg látogatóba jöttek. Semmi kedvem nem volt hozzá. Nem akartam senkit látni, és úgy voltam vele, hogy aki beteg nem nézhet ki jól, így csak az egész nap kabalaként használt pólót, ami természetesen a páromé volt kaptam magamra és ültem fel az ágyban. Annyira megnyugtatott az illata hogy el is felejtettem hogy mérges vagyok rá. Néztem az időt és arra gondoltam, hogy vajon épségben haza ért e a munkából, erőssen féltem a havas, csúszós úton. A gondolataimból egy jól ismert hang zökkentett ki:
-Megint az én ruhámban vagy!- A hang irányába kapva a fejem meglepődve néztem, hogy egy doboz sütivel áll a kezében az ajtónak támaszkodva, a munkás ruhájában. Szóhoz se jutottam hirtelen. Ő? Itt? Hogy hogy? De hiszen otthon kellene legyen, fárasztó hete van, sose volt ilyen hogy csak úgy ide jöjjön. Vajon valami baj történt? Az első mondat amit kitudtam mondani, az volt, hogy:
-Baj van?- erre hitetlenkedve megrázta a fejét.
-Nem szabad meglátogassam a beteg barátnőmet?
-De igen, csak sose szoktál ide jönni. Ezért fura hogy most itt vagy. Máskor is voltam már beteg.
-Hiányoztál, és látni akartalak. És amúgy is említetted mennyire kívánod a sütit. Ezért gondoltam megleplek.- hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Azt hittem álmodom az egészet. Tényleg sose volt még ilyen hogy csak úgy jöjjön. Rá adásul be a házba. Sőt konkrétan a szobám ajtajában állt, és akkor valami nagyon gyanússá vált.
-Hol vannak anyuék? Hagyták hogy csak úgy felgyere?
-Nem érdekeltek, látni akartalak, szembe mentem a tesóiddal és ők mondták hogy itt vagy, de hihetetlen, hogy mikor beteg vagy is mennyire szép vagy, mondjuk sokat tesz az, hogy az én pólómban vagy.
-Nem vagyok szép. Bevannak esve a szemeim, megvan dagadva a fél fejem és szarul érzem magam.
-Blablabla. Kezdjed, én így szeretlek téged, mondtam.
-Amúgy miért is álldogálsz?Jöhetsz bennebb. Sőt ha már itt vagy megakarlak puszilni szóval gyere ülj le.
-Nem megyek mert mocskos vagyok. Munkából jöttem. És tényleg csak látni akartalak, hiányoztál és fájt ha arra gondoltam betegen fekszel itthon és nem tehetek semmit. Szóval nem érdekelve a helyzetet ami van, szó nélkül jöttem. Megakartalak lepni téged, remélem sikerült.- abban a pillanatban ahogy kimondta a szavakat kiugrottam az ágyból, elfelejtve hogy amúgy csak egy fehérnemű van rajtam és odafutottam hozzá hogy megöleljem. Nem érdekelt hogy mocskos, nem érdekelt hogy akármelyik pillanatban jöhetnek anyuék, még az se tartott vissza, hogy elkaphatja a betegséget, igazából nem érdekelt semmi. Az érzés ami bennem volt elmondhatatlan volt. Szorosan öleltem meg és éreztem ahogy a könnyeim utat törnek.
-Köszönöm!-suttogtam a fülébe. Erre eltolva magától megcsókolt és csak ennyit mondott:
-Szeretlek!- abban a pillanatban annyi mindent éreztem. De legfőképp a hálát, és zokogva csak annyit tudtam mondani:
-Köszönöm, hogy szeretsz és vagy nekem. -Mérhetetlen volt a szeretet, a hála. Annyira jól esett hallani a szavakat, hogy hiányoztam neki, és hogy gondolt rám. Sose gondoltam hogy valaha lesz ilyen. Csak szorítottam és zokogtam, és nem akartam hogy a pillanat véget érjen. Ekkor hangokat hallottam a lépcső irányából, és gyorsan letöröltem a könnyeim. Anyu érkezett a tesóimmal:
-Miért sírsz?-hangzott fel a kemény hangja. Tökéletes volt hogy az idill pillanatot tönkre tegye, egyből elkomorodtam:
-Nincsen semmi csak jól esik hogy gondolnak rám, és szeretnek.
-Az ilyenért nem sírni szoktak, hanem örülni. De álljunk csak meg, miért nincs rajtad nadrág?-akkor esett le, hogy te jó ég én a párom előtt és anyuék előtt nadrág nélkül vagyok.
A pillanat töredéke alatt kaptam ki a szekrényből az első dolgot ami a kezembe került és magam elé tettem. Történetesen a törölközőm volt, és csak annyit mondtam:
-Örömében is sírhat az ember!-azzal megfordultam és indultam az ágy felé. Bebújtam a paplan alá és onnan figyeltem, a történéseket,hogy esetleg észre veszik e magukat és távoznak, kettesben hagyva a párommal akivel jó pár hete nem találkoztunk.
-Hogy hogy eljöttél Helgához?-kezdte anyu és abban a pillanatban éreztem hogy elsüllyedek szégyenemben.
-Tán nem szabad? Úgy tudom eddig az volt a gond hogy nem jövök, hát itt vagyok. Beteg és meglátogatom, ez is gond?
-Egyáltalán, ideje volt hogy elgyere hozzá. Csak szomorú hogy beteg kellett legyen ahhoz hogy ide gyere!
-Édesanyám! Elég volt!- kiáltottam fel- Most már minden baj? Legyenek szívesek békén hagyni és ha úgy van akkor lehet más dolgot is kapni minthogy itt legyeskedni.
-Nem maradok sokáig, csak látni akartam, elnézést ha megzavartam valamit, de nem igen láttam hogy törődnének Helgával, így gondoltam lesz ami lesz, ennyit megérdemel, nekem csak ő számít. És bármi is lesz, én itt leszek neki ameddig ő is akarja.-feszülten figyeltem a kialakult kellemetlen helyzetet, és nem tudtam mit mondhatnék. Sose állt ki így értem anyuék előtt. Szóval nem tudom mi történt vele. Erre a tesóm szólalt meg:
-Édesanyám, jobb ha megyünk. Igaza van Árpinak. Nagyon nem törődtünk Helgával.- a tesómra hálásan nézve, csak egy köszönömöt suttogtam, és azzal el is mentek. Kipatttanva az ágyból megragadtam Árpi karját és magamhoz húztam. Tudtam mennyire nehéz volt ez neki és annyira büszke voltam rá hogy képes volt megtenni. Ugyanakkor azt éreztem nekem van a legjobb párom az egész világon. Boldogan vigyorogtam rá és nyomtam egy puszit az arcára. Utána megkezdtem a sütit amit hozott, iszonyatosan finom volt. Beszélgettünk egy kis ideig aztán mivel már későre járt és fáradt volt elbúcsúztunk és elindult haza. Nem engedte hogy kikísérjem a kapuig, mondva:
-Megfázol és azt nem akarom.- így az ablakból néztem végig ahogy küld egy puszit még utoljára és beül a kocsiba.
Annyira boldog voltam hogy azt éreztem már félig meg is gyógyultam. Nem mondta el hogy mi okból állt ki így mellettem anyu előtt. Sose tudom meg de éreztem hogy változás következik. És ekkor még nem is sejtettem hogy mekkora.
