Ez az este sem volt különb a többinél, ugyanúgy álomba sírtam magam, mint ahogy az eddigieken. Két hét. Két hét telt el hogy nem találkoztunk. Tudom, volt már ennél hosszabb is, de egy idő után mindig felemészt a hiánya. Az első héten nem éreztem még ennyire, de ez a második úgy látszik pótolja azt is. Hiányzott. Azt hiszem senkinek nem kell bemutatni ezt az érzést. Engem mindig is nagyon megviselt, órákig is képes voltam sírni, és a pólóját szorongatni. És a héten arra is rá szoktam, hogy azzal aludjak. Mint ahogy a kisgyerekek teszik ezt egy kedvenc plüss álattal, vagy takaróval. Tudom, talán gyerekes, vagy beteges a viselkedésem, de az egyetlen olyan emberről van szó aki törődik velem, és kimutatja hogy mennyire is szeret. Persze hogy jobban megvisel ha nem látom két hétig. Lefekvés előtt általában tudattam vele, hogy mennyire is hiányzik és azt mondta, hogy neki is hiányzom és sajnálja, hogy ez ellen nem tud mit tenni. Minden este az illatát érezve, sírtam álomba magam, hiszen az illata mindig is megnyugvást adott nekem. Az éjszaka közepén arra lettem figyelmes hogy nem találom a pólóját. Tapogattam össze vissza, de sehol nem volt. Morogtam magamnak, és egyszer csak valami mocorogni kezdett az ágy szélén. Annyira megijedtem, hogy az álom sikeresen kiment a szememből és kihúzódtam egész a másik széléig és onnan figyeltem, hogy mi lehet az. Persze a sötétben semmit nem láttam. Csak találgatni tudtam, hogy mi, vagy esetleg ki lehet az. A légzésem egyenetlenné vált, és fogalmam sem volt hogy mit tehetnék. Az adrenalintól a fülem is zúgott és csak a saját gyors szívverésem hallottam. Moccani sem mertem. Nagyon nehezen sikerült a légzésemet a normalitás fele egyensúlyozni, és az éjszakai csöndben az óra kattogásán kívűl figyelmes lettem, egy mélyen történő légzésre. Így már biztos volt: valaki van az ágyamban. De mégis ki lehet az? És mit keres itt? Mikor jött és hogy nem vettem észre? Tudom magamról, hogy mélyen alvó vagyok de csak észre kellene vennem amint egy másik ember bejön a szobám ajtaján és az ágyamba fekszik. Konkrétan mellém. Mérges lettem magamra és ismét eluralkodott rajtam a félelem. Még levegőt is csak félve vettem. Nem tudtam mennyire lehet éber alvó az illető, és mi van ha felköltöm? A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és egyszerűen nem tudtam elképzelni hogy ki lehet az. Vajon a tesóm jött át, mert nem tudott aludni? Ekkor egyszer csak halk horkolás zökkentett ki a gondolataimból. Mégjobban megijedtem. Az első ami eszembe jutott hogy egy gyilkos lehet. Épp jött, hogy a saját ágyamban öljön meg. Aztán át gondolva az egészet el is vetettem ezt az ötletet, ha gyilkos lenne, az valóban megölt volna, nem pedig elaludt volna. Hogy is jött az a gondolat hogy egy gyilkos lehet? A gondolataimba merülve hirtelen valami gyanúsnak tűnt. Ismertem a horkolást. De az adrenalintól nem jutott eszembe hogy mégis honnan olyan ismerős. Találgatni kezdtem. Horkolna a tesóm? Vagy esetleg apu lehet itt? De mégis miért jött volna apu aludni ide, mikor ott van neki anyu? Nem értettem és egyre jobban kezdtem félni. Hirtelen ötlettől vezérelve imádkozni kezdtem. Gondoltam hogy csak egy rossz álom az egész, vagy mint régen most is csak hallucinálok. Az ima mindig is megnyugtatott azért kezdtem el. Most is bevált, de a horkolás csak nem szűnt. Akkor az jutott eszembe, hogy mi lenne ha nagyon halkan valahogy az ágyból letudnék gurulni, vagy akár lecsúszni. Nincs olyan magasan a földtől és nem esnék nagyot, és akkor amennyire halkan csak tudnék kimennék a szobából segítséget hívni, vagy egész egyszerűen nem a szobámba lenni. A fejem óvatosan felemeltem és láttam, hogy az ajtóm nincs becsukva. Magamban hálát adtam, hogy az illető se csukta be. Én sose csuktam be. Mindig csak behajtottam, azóta mióta egyik éjjel nem kaptam a kilincset és össze vissza tapogattam a sötétben, amint a mosdóba siettem. A gondolataim vissza terelve a jelenlegi helyzetre, át gondoltam a tökéletes menekülési tervet és akcióba lendültem. Alig mertem levegőt venni, egyszer az egyik lábam tettem le a földre, majd érezve a biztos talajt letettem a kezem és magamat tartva a csípőmet megmozdítottam, hogy az egyik felem az ágyban volt míg a másik a levegőben. Akkor a másik lábam is letettem és egy határozott mozdulattal a karomból kinyomtam magam és máris az ágy mellett álldogáltam. Félve pillantottam az ágyamra, ahol békésen aludt valaki. Vajon tudatában van annak, hogy a szívbajt hozta rám? Milyen beteg állat lehet az, aki csak úgy teljesen ismeretlenek ágyába fekszik be az éjszaka közepén? A gondolataimból kutyaugatás zökkentett ki, hihetetlen, hogy ennyire behallatszik. Óvatosan kezdtem lépkedni az ajtó fele. A szemem már teljesen hozzá szokott a korom sötéthez. Bízva abban, hogy hangtalanul elérek az ajtóig biztosabb lépésekkel haladtam amikor is tökéletes mozdulattal felborítottam valamit. Abban a pillanatban magamba folytottam a káromkodást és ijedten pillantottam az ágyra mivel megmozdult az illető. Visszatartott lélegzettel drukkoltam, hogy nehogy felébredjen, de csak átfordult a másik oldalára. Vártam még egy keveset, majd a sötétben akárhogy is néztem de nem tudtam kivenni, hogy mégis mi a fene állt az utamba. Valami nagy dolog és ahogy éreztem egy hátizsák lehetett. Mégis mit gondolt ez a barom? Hátizsákkal jönni az éjszaka közepén. Tán kiakart lopni, vagy ide költözik, vagy mi? Annyira mérges lettem, hogy már nem is érdekelt semmi. Nem aggódtam azon, hogy esetleg mekkora zajt csapok az éjszakai csöndben, és ezzel akár felébresztve a család többi tagját. Kimentem az ajtón és a fürdő fele vettem az irányt, hogy kicsit felfrissítsem magam. Miután végeztem még egyszer vissza pillantottam a szobámra, ahonnan egy enyhe fény szűrődött ki. Mint ha egy telefon fénye lenne. A francba! Fölébredt! Amilyen gyorsan csak tudtam a lépcső fele vettem az irányt, amikor is megfagyott bennem a levegő:
-Pszt! Helga hová mész? Baj van?- azt se tudtam hová bújhatnék el, a pulzusom az egekbe röpült és csak azon gondolkodtam, hogy mégis honnan tudja a nevem, és hogy mert utánam jönni?
A félelemtől reszketve fordultam meg és néztem szembe az idegennek vélt ellenséggel. Tapogatni kezdtem fegyver után, és az első dolog ami a kezembe akadt az egy párna volt. Ha egyébre nem is, de megfullasztani jó lesz! Minden bátorságomat össze szedve vártam, hogy esetleg mikor verhetem el a párnával amit egyáltalán nem tudom hogy kaphattam, de nagyon is örültem neki. Az illető megindult felém, és én erőssen fogva a párnát, mikor úgy gondoltam elég közel van hozzám hátra lendítettem a karom és teljes erőmből csaptam egyet a párnával. A fejét találtam el! Ez az! Nem is volt annyira rossz ez! A pillanatnyi örömöt egy erős csuklószorítás követte, majd hirtelen fény.
-Ne sütess a szemembe! Normális vagy?- mondtam neki, nem is annyira halkan.
-Csöndben csak, még a végén mindenki felkel - válaszolta rekecses hangon. De miért ilyen ismerős ez a hang?
-Eressz el! Ez fáj. Ne szorítsd ilyen erőssen a karom!
-Csakis akkor, ha csöndben maradsz és megnyugszol.
-Mégis ki vagy? Olyan ismerős nekem a hangod!
-Amint vissza érünk a szobába megtudod, csak kérlek légy csöndben. Nem akarom az egész házat felverni.-
Engedelmesen mentem utána vissza a szobába. Már nem féltem és valamiért azt éreztem, hogy teljesen hülyén viselkedtem. Volt valami a hangjában ami azt keltette bennem, hogy megnyugodjak és ez össze is jött. Vissza érve a szobába a gyenge fényeket kapcsoltam be, ami a komódon lévő, gömböket jelentette. A látvány teljesen letaglózott, és percekig szóhoz se jutottam. Ő volt az. Az éjszaka közepén de ő volt az. A legvadabb álmomba se képzeltem így el, hogy két hét után újra láhatom. A nyakába akartam szökni, megölelni és utána össze bújva elaludni. De egyszerre voltam mérges, és boldog. Nem tudtam hol kezdjem ezért csak ami eszembe jutott mindent a fejéhez vágtam:
-Te normális vagy? Mégis honnan a fenéből szedted össze ezt a beteg ötletet? És hogy jutottál be? Miért nem szóltál előre? A szívbajt hoztad rám! De most komolyan, honnan jött ez az ötlet? Te nem vagy normális. És mi van ha valaki közben felkelt volna a nagy akciód közepette? Mit mondasz neki? -
Szegény megilletődve nézett és láttam a szemében hogy mennyire megbánta amit tett.
-El is mehetek ha gondolod, csak valahogy örömet akartam szerezni neked. De már aludtál mikor ide értem. Így gondoltam, hogy majd akkor reggel mert nem volt szívem felébreszteni téged. Olyan békésen aludtál. Ne haragudj rám, nem rád ijeszteni akartam. Igazad van kellett volna szólnom, de meglepetésnek szántam.
-Te komolyan úgy gondoltad hogy én éjjel nem alszom, mint a többi normális ember? Ha esetleg szólsz hogy jössz akkor biztos nem aludtam volna el, de így? Van fogalmad róla hogy hány óra van?
-Hát éjjeli 1, de máskor is mindig ilyesmi tájt szoktál elaludni így gondoltam most is ébren talállak.
-Hogy micsoda? Éjjeli 1, de hát vagy hajnali 3-nak gondoltam az időt. Hiszen olyan sokat aludtam. Vagy csak én éreztem úgy?
-Hát akkor nagyon valószínű. Ha azóta nem írtál mióta számoltam te aludtál már 4 órát. Erőssen aggódtam. Sose volt még ilyen így gondoltam, hogy megnézem nem e történt valami veled.
-Erőssen fáradt voltam, sok dolog volt ma így bealudtam. Hány órakor írtam utoljára?
-Hát 20:30kor, de akkor sem elköszöntél így aggódtam.
-És nem gondoltad, hogy csak alszom?-kérdeztem hitetlenkedve
-De, megfordult ez is a fejemben csak biztosra akartam menni!-
Ekkor elszállt minden harag belőlem, és csak a karjaiban akartam lenni. Ennyi elég volt, hogy halljam miért is hozta rám a szívbajt az éjszaka közepén.
-Én kicsi védelmezőm!- suttogtam, és oda mentem hozzá, mivelhogy eddig az ajtótól faggattam és nem ültem le, túlságosan mérges voltam.
Valószínű hogy ő is erre a pillanatra várt, mert olyan erőssen szorított, hogy egy pillanatra azt éreztem kiszorítja az összes levegőt belőlem.
-Nem akartam rád ijeszteni, kérlek ne haragudj rám. Bocsáss meg kérlek szépen. Máskor előre szólok, csak most megakartalak lepni, és és sajnálom kincsem, nem így terveztem- habogott össze vissza, én meg elfogadva a bocsánatkérést, ezáltal belé fojtva a szót, hosszasan megcsókoltam. Kezét a csípőmről felcsúsztatta a derekamra úgy húzott magához. Én meg ettől a mozdulattól teljesen libabőrös lettem. Akkor abban a pillanatban nem éreztem egyebet csak a boldogságot, és hihetetlen nagy mértékű szeretetet. Megtámasztottam homlokomat az ő homlokánál és vigyorogva mondtam neki:
-Bocsánatkérés elfogadva!
-Szeretlek téged, mindennél jobban, nem akarlak elveszíteni, úgy oda lenne az életem értelme. -suttogta gyengéden a fülembe, és az ölébe húzott. Így voltunk pár pillanatig amikor is rá jöttem, hogy amúgy eléggé álmos vagyok.
-Alszunk kincsem? Biztosan te is fáradt vagy.
-Hát ami azt illeti eléggé, gyere ide-azzal hosszan dőltünk az ágyon, betakart és úgy aludtunk el. Mielőtt ismét álomba szenderültem volna, azon gondolkodtam hogy mekkora piszok nagy szerencsém van, hogy egy ilyen tökéletes párom van!
