Szüntelenül szeretlek

2018.03.10./1

-Lili én ezt már nem hiszem el. Teljesen tönkre megyek miatta. -mondom híváson keresztül unokatesómnak.

-Nyugalom Bia nem lesz semmi baj. Gyere ma le hozzánk suli után és megbeszéljük egy kávé mellett... -próbált nyugtatni kisebb-nagyobb sikerrel.

-Rendben. 1 órára lent vagyok, de most le kell tennem, mert becsengettek. Puszi.

- Puszi.

Ezzel a lendülettel leraktam és rohantam az órámra. Nyugtalan vagyok a barátom, Bence miatt. Megváltozott. Igaz még alig vagyunk egy hónaposak, de már irányítani akar. Persze mindig magamat hibáztatom.

Bence egy elég érdekes 19 éves fiú.  Mikor elkezdtünk találkozgatni még minden olyan könnyen ment. Tele volt érzelmekkel, mindig a kedvemben szeretett volna járni, de ahogy teltek a hetek, egészen más oldalát kezdte megmutatni.

Elkezdtem játszani a felnőtt lányt. Olyanokkal keveredtem össze, akik isznak, cigiznek és még sorolhatnám. Bence megtudta és ezt nem nézte jó szemmel. Nem akarta, hogy másokkal találkozzak rajta kívül. Még a legjobb barátnőmmel se engedett. Kicsit besokalltam...

-Bia itt van? -kérdezi a történelem tanárom.

-Persze uram, ne haragudjon... -egy mosolyt erőltetek az arcomra. Nem szeretek hazudni, de most úgy érzem, hogy muszáj volt.

-Az a mocskos szerelem. Ugye?

A tanárom az összes diákjára oda figyel, támogatja őket és ha kell, egy-két jó szót is szól hozzájuk. Ő egy nagyon jó ember.

-Valahogy úgy...

-Tudja kedves Bia, a szerelem nem könnyű. Amikor elkezdtem úgymond csajozni, akkor 17 éves voltam és aki tetszett nekem, az 14. Mindenki azt hajtotta, hogy a tanulás az első, utána jöhet az, amit igazán szeretnék csinálni. -itt még nem tudtam, hogy hol akar kilyukadni.- Én persze lázadtam és mindig azzal a bizonyos lánnyal lógtam. Romlottak a jegyeim, de még így is tudtam tartani a tempót a többiekkel. Nem várom el magától, hogy minden egyes órára készüljön, sőt azt sem, hogy a dolgozatokra szóról szóra tanulja meg az anyagot.-(sose voltam jó történelemből)- Én tudom, hogy min megy keresztül. Egy valamit kérek öntől. Ha szeret valakit, ne engedje el. Tudja megéri néha kicsit szenvedni azért, hogy a párunknak jobb legyen.

-Köszönöm tanár úr... És mondja tényleg megéri az egész, vagy csak azért mondja, hogy jobb kedvre derítsen? Mi lett önnel és a lánnyal? -ezernyi kérdés van a fejemben, de nem merek többet kérdezni.

-Hazudtam én már magának? Ha nem így gondolnám, nem mondtam volna el. -kicsi szünetet tartott- És válaszolva arra a kérdésére, hogy mi lett a lánnyal és velem... Ő most a feleségem és a gyerekeim anyja. Életem szerelme.- ahogy ezt kimondta, kicsengettek. Össze szorult a szívem.

-Köszönöm szépen! -Nem tudok mást mondani. A könnyeimmel küszködök.

-Ugyan Bia. Kitartást és szép napot mindenkinek. Viszont látásra! -szépen lassan kisétál a teremből.

Eldöntöttem magamban, hogy nem vagyok boldog és ez ellen tennem kell. Adok Bencének még egy utolsó esélyt, de ha nem változik semmit, akkor vége. - Legalábbis ekkor még így gondoltam.

Szerencsére hamar elment ez a nap a suliban. (Kivételesen ma csak 30 perces óráink voltak.)

Most, hogy végeztem a suliban, mehetek le a város másik felébe. Próbálok a lehető legrövidebb úton menni Liliékhez. Miközben bóklásztam az elhagyatott utcákon, belém nyilallt egy érzés. A lehető legrosszabb érzés, ami nem más, mint a nosztalgiázás... Eszembe jutott, hogy ezek az utcák tettek tönkre engem.-Történt ugyanis hogy egy fél éve megismertem egy fiút, aki azonnal levett a lábamról. Nem tudom, hogy a rossz fiús külső, a merészség, vagy az, hogy egy ilyen fiú szóba állt velem. Bele mentem a játékába, de ő közben darabokra tört. Utána állandóan írogatott, mert azt hitte, hogy elér vele valamit. Végülis hálát adok Istennek, hogy már nincs az életemben. Állandóan csak a bajt hozta rám.- A gondolkodásomat a főút hangos zaja zavarta meg.-Még 10 perc és ott vagyok Liliéknél...-